Szeretnénk azt remélni, hogy a hetedik művészet több, mint a birka tömeg agyatlan szórakoztatása – nagy gondolatok, súlyos üzenetek hordozója. Lee Daniels alkotása, A komornyik most megmutatta, milyen az, ha a film a politika eszközévé válik: bár az elvvel egyetértünk, a megvalósítást látva megkeseredik a szánk.
Igazi emberjogi harcos vagyok, így A komornyik üzenete telibe talált: a film a Fehér Ház komornyikjának (Forest Whitaker) történetét keresztül meséli el a polgárjogi mozgalmak Barack Obama, az első fekete amerikai elnök megválasztásáig vezető útját. Fontos látni, hogy a gyapotültetvényektől kezdve a Ku-Klux-Klanon és az éttermi szegregáción keresztül hogyan válhatott az Egyesült Államok egy olyan országgá, melyet egy színesbőrű irányíthat. Katartikus felemelkedés ez, mely senkit nem hagy érintetlenül. Danny Strong és Wil Haygood forgatókönyvírók nem is hagyják, megy a szívfacsargatás ezerrel: sokkoló jelenetek, nagy egymásraborulások, döbbent csendek és felszakadó sóhajok kísérik végig a film 132 percét. Az érzések igaziak, a dráma valós, a gond csak az, hogy az ember érzi, hogy bizony manipulálják. Persze, mondhatná a politikus, a cél szentesíti az eszközt, fontos, hogy ne csak lássuk, át is érezzük, min mentek keresztül az emberek. Ha Obama nem lenne túl második megválasztásán, azt sejthetnénk, kampányfilmet látunk, ami a pozitív diszkrimináció fegyverével akar újabb szavazatokat szerezni az elnöknek.
Ellentmondásos film A komornyik. Fontos üzeneteket hordoz, de túl sok minden akar elmondani. Valamivel több mint két óra nem elég, hogy egyszerre mesélje el egy nemzet történetét, egy mozgalom történetét, egy család történetét, éppen ezért hol az egyik, hol a másik sztori szenved hiányt: sokszor marad a néző magyarázat vagy levezetés nélkül, az időbeli ugrások nagyok, a karakterek pedig vázlatosak. Bár kétségkívül vastag ceruzával rajzoltak, mégiscsak elnagyoltak. John Cusack Nixonként csodálatosan tenyérbemászó, James Marsden Kennedyként pedig sima modorúbb, mint valaha – erős, de a végletekig közhelyes figurák egytől egyig. A filmben felvonuló káprázatos sztárparádé tagjai nem kaptak igazán teret a kibontakozásra, a rájuk rótt, gyakran csak 1-2 percnyi feladatot azért a kellő alázattal oldották meg. A játéktér ezúttal egyértelműen Forest Whitakeré és Oprah Winfreyé volt. Bár a történet nem ad kellő mélységet kettejük kapcsolatának sem, a játékidő mégis azt bizonyítja, övék a főszerep. Az Oscar-díjas Whitaker zsebből megoldja a dolgot, nem is várunk tőle más, Oprah – aki egyébként filmes debutálásával, Spielberg ’85-ös Bíborszínével anno bezsebelt egy Oscar-jelölést – azonban meglepő, mennyire éretten tudja hozni az elhanyagolt, piás feleséget.
