Fordított felállás

Pördítsünk száznyolcvan fokot a klisén! – adta ki a jelszót Eli Craig író-rendező (a forgatókönyvben a társa Morgan Jurgenson volt) a Trancsírák című horror-paródiája kapcsán, mi volna, ha egy vértől fröcsögő történetet a trancsírozók szemszögéből láthatnánk? Pontosabban – és íme, egy újabb csavar – a belezőknek vélt, de teljességgel ártalmatlan baltás fickók szemszögéből? Hiszen annyiszor láthattuk már, hogy az elhagyatott vidékre – jellemzően: erdőbe – szórakozni induló gimnazista/egyetemista fiatalokat halálra terrorizálja a torz lelkű (nem egyszer: amorf kinézetű) helyi erő, hogy se szeri, se száma; mi történne, ha most a másik oldal jutna szóhoz?
Ehhez különlegesen magabiztos arányérzék és a műfaj – a horror, azon belül is a tinédzser-aprító következményekkel járó idegenföldi turistáskodás – tökéletes ismerete (és szeretete) szükségeltetett. Első nagyjátékfilm-rendezésével Craig (akit színészként az Űrcowboyokból ismerhetünk) az esztendő legjobb, leghumorosabb vígjátékával, paródiájával ajándékozott meg bennünket.

A Trancsírák (a kissé színtelen eredeti címet, a Tucker & Dale vs Evilt érthetően igyekezett kelendőbb elnevezéssel útjára bocsátani a magyar forgalmazó, nem biztos, hogy szerencsésen választott) bár rögvest a nyitókockáin megidézi az Ideglelés – The Blair Witch Project című opust, szerencsére csak jelzésnek szánja, hogy amit itt most következik, semmiképpen sem komolyan veendő. S ugyan a későbbiek során is megidéződnek olyan klasszikusok, mint A texasi láncfűrészes, az alkotókat dicséri, hogy olyan horror-paródiát készítettek, ami nem egyes filmekre utalgat gúnyolódva – jobb, rosszabb módon, mint a Horrorra akadva-széria –, hanem az egész műfaj egészét karikírozza (mint mondjuk a Haláli hullák hajnala vagy a Zombieland). Remek módon és szórakoztatóan.

Félreértések áldozatául esnek

[img id=290890 instance=1 align=left img]Mert mi van, ha az elhagyatott erdei vityilló nem azért olyan rozoga és ijesztő, mert a lakóinak a folytonos mészárlás mellett nincs idejük a karbantartásra, hanem mert frissen vásárolt, és erősen felújításra szorul? A gyerekkori jó barátok, a nyurga Tucker (Alan Tudyk) – aki a közös pihenés és horgászat reményében beruházott az ingatlanra – és a gömbölyded Dale (Tyler Labine) pont a reparálás miatt halmoznak mindenféle, az élet kioltására is alkalmas kisebb-nagyobb barkácseszközt – amiknek később fontos szerep jut – a kisváros-széli benzinkútnál, amikor találkoznak a kies erdőbe vakációzni induló (és itt sörből betankoló) egyetemistákkal. A horror-szabványoktól elhülyült társaság kapásból a helyi pszichopata parasztoknak nézi a fiúkat – pedig Dale csak ismerkedni szeretne Tucker tanácsára, pech, hogy a párkapcsolat-alakításban alulképzett, és valóban nem szerencsés, hogy kaszával a kezében csajozna (de hát hova tegye, ha tele van a plató) –, akikkel nem szerencsés bajuszt akasztani. Minderre rátesz, hogy a csapat kattant szépfiúja, Chad (Jesse Moss) egy helybéli tini-irtó bagázs rémkalandjával traktálja a társait. Így aztán amikor Tucker és Dale megmenti a csapat széplánya, Allison (Katrina Bowden) életét egy vízi baleset során, és az alélt kishölgyet – nem találván a társait – a házikójába viszi, a sztereotípiákban gondolkodó egyetemisták azonmód "borzalmak házát" vizionálják, ahol az "elrabolt" Allisonra szörnyű vegzatúra, élve megnyúzás, de minimum feldarabolás vár. Chad vezetésével a megmentésére indulnak, de saját hülyeségük és élőítéleteik miatt akciójuk balul sül el. A jámbor Tucker és Dale pedig nem győz csodálkozni, hogy eszement, öngyilkos hajlamú fiatalok közé csöppentek…

Kicsavarva, de minden a helyén

Jól ér véget 2011 a mozi-barátok számára: a Trancsírák vitathatatlanul az év borzongatóan kellemes és vicces meglepetése. Az alapcsavar kellő lökést ad a történetnek: a horrorfilmek kényszeres sorozatgyilkosaira kinézetében hasonlító főhős duó valójában érző szívű, szimpatikus figura, míg a fiatalok, akikért a belezős opusokban aggódni szoktunk megveszekedett barmok. A fordított felállást Craig a véletlenek és a szándékolt vagy szándékolatlan félreértések bizarr összjátékával fejeli meg – és viszi a direkt túlzásig és a mindent megmagyarázó végjátékig és a megnyugtató zárásig. Ebben nagyszerű ritmusérzékről tesz tanúságot, mint ahogy központi karaktereinek megformálásban is. Labine és Tudyk kiváló. A film egyik legemlékezetesebb jelenete, amikor a pszichológia tudományával kacérkodó Allison a dolgokat tisztázandó egy asztalhoz ülteti a bevadult Chadet és megszeppent Dale-t, osszák meg álláspontjaikat a kialakult vérfürdőt illetően. (Aztán persze – újabb félreértések és malőrök révén – folytatódik az öldöklés.) Michael Myerst, Jason Voorheest, Freddy Kruegert és hasonszőrű, sorozatban irtó cimboráikat nyilván nem lehetne ilyesmire rávenni, de itt nagyon is lehetséges – és nagyon is nevetséges. Itt minden hátborzongatóan a helyén van.

Kinek ajánljuk?
- Aki egy igazán jó, eredeti horror-paródiát akar látni.
- Akinek könyökén jönnek ki a hagyományos tinédzser-darabolós rémfilmek.
- Aki egyébként nem szereti horrort.

Kinek nem?
- Akinek csak a hullák mennyisége számít, a körítés kevésbé.
- Aki a vérvételkor hajlamos a rosszullétre.
- Elhülyült amerikai egyetemistáknak.

8/10