Ki ne szeretné ellovagoltatni hősét a sokatmondó naplementében? Hajdu Szabolcs biztosan. Csak ő tanyasi kivitelben.
Az a legjobb Hajdu Szabolcs filmrendezőben, hogy sosem tudni, mit lép legközelebb. A Tamarából nem következik a Fehér tenyér, a Bibliothéque Pascalból a Délibáb. És valahogy mégis, talán a váratlanság, a kísérletezés logikájával. Most éppen westernt forgatott, csak éppen vadnyugat helyett vadkelet tájain, mert ahol nincsenek hegyek és kanyonok, ott megteszi a puszta is. És ki ne szeretné ellovagoltatni hősét a sokatmondó naplementében?
Csakhogy nem minden álom jó, ha beteljesedik. Talán utoljára Clint Eastwoodnak vagy Andrew Dominiknak sikerült igazán megmutatnia, mennyire súlyos lehet a csend a prérin. Hajdu is ezzel kísérletezik, a rabszolgatartásba visszasüllyedő, atomjaira hulló társadalom ábrázolása közben. Ide jön az igazságszolgáltatás elől menekülő elefántcsontparti futballista, aki egy román banda által elfoglalt és irányított tanyán lel menedékre. Hogy miért pont ezt választotta a világ annyi reménytelen helye közül, rejtély, ahogy az is, hogyan lettek a románok a vidék uraivá.
A sok nyelven beszélő film (francia, román, magyar és angol keveredik a kimondhatatlannal) nagy hallgatások közepette próbál mesélni a kitaszítottak lázadásáról. Ám a vékonyka történetben lötyögnek a szimbólumok (a pénzzel teli labda, a vízbe ragadt marha, a délibábbal terhes puszta stb.), nem bírják el a súlyt, amit a dramaturgia és a rendezés helyezne rájuk. Ráadásul a néhol funkciótlan csöndek (az igen körülményes megérkezés például) a nevetségesség felé gördítik el a filmet. Hiszen ezekben nem a feszültség, a reménytelenség, a kimondhatatlanság sűrűsödik össze szinte már elviselhetetlenül, hanem a toporgó tehetetlenség: egyszerűen nincs mit mondani.
A vázlatosan megírt karakterek (kivétel a Razvan Vasilescu által alakított Cisco), a tessék-lássék feszültség miatt a filmvégi nagy lövöldözés úgy hat, mintha a paintballpályára szabadult volna rá egy busznyi kamasz. Testidegen, ahogy James Bond volna a Szomszédokban. Nagyon hiányzik az a biztos arányérzék, ami eddig jellemezte Hajdu sikerültebb filmjeit. A biztos kéz, amelyik kivágja az üresjáratokat, és ráérez a történet tűréspontjára. Mintha a képeket titkon mozgató tét is hiányozna: a magyar western csak ritkán beszél hozzánk, a rögvalóságot csak ürügyként használja, hogy megteremtse önmaga illúzióját.Még irónia sincs, ami oldaná a csalódást. Hogy bár összekacsintana velünk a szép erőlködésben. A Délibáb gyönyörűen fényképezett, ám ritmusában, kifejtésében, feszültségteremtésében megbicsakló, megtorpanó mozi. Csak túlesünk rajta, mint valami kezelésen.
