Ha Quentin Tarantino költő lenne, mostanság csak szerepverseket írna. Belebújna egy kortárs andalúz, klasszikus görög vagy máglyára ítélt reneszánsz lázadó bőrébe. És írna áradó szabadverset, eclogát vagy szonettet. S mindegyiken átütne a tarantinós íz: egyszerre lenne utánzat és eredeti, tiszteletadás és finom gúny a Művészet Szent Műfajai felé.
Hiszen ugyanez történik a filmvásznon is. Hol a legolcsóbb B filmek, hol a háborús alkotások, hol a western zsánerébe bújik bele, s közben egyszerre tartja tiszteletben és rúgja fel a szabályokat, kalapot emel és karikíroz.
Ajánlott cikkek
Azon kevesek közé tartozom, akik a Becstelen Brigantykat inkább blöffnek, mint filmtörténeti jelentőségű alkotásnak könyvelték el. A korai Tarantino feszessége és fegyelmezettsége szinte teljesen hiányzott belőle, túlbeszélt, túllihegett, ripacskodós mimikrinek tűnt, melyben az amúgy zseniális Christoph Waltz is inkább soknyelvű túlzásnak tűnt. És a feleslegeket az a zseniális húzás sem volt képes eltüntetni, hogy a maga módján történelmet hamisított, hogy fontosabb volt a film belső logikája, mint a história tényei. A Django elszabadul, bár elvileg ugyanezt a receptet követi, mégis egészen más. Talán kevesebbet markol, és így önkéntelenül is többet fog. Végre ismét a fegyelmezett fecsegés, és ha lehet ezt mondani, az elvárható és szerethető túlzások kerültek előtérbe. S talán erősebb a humor is. A nézővel való összekacsintás. Hiszen nagyon ritka az olyan rendező, aki ennyire igényli az iróniára mindig kapható befogadót, olyasvalakit, aki mindig tudja, vagy legalább sejti, hogy mikor teszik ki az idézőjelet. Mit kell konkrétan (szinte semmit), és mit kell bizonyos távolságból, karikatúraszerűen nézni. Ezért is van, hogy az (ön)iróniát nem értők egyszerűen képtelenek felfogni, hogy a vérfröccsenős gyilkosságok nem a hitelességet, hanem sokkal inkább a műviséget jelzik. Valósághűen mondják el, hogy ez csupán film, és semmi több. De ezt a semmit illik nagyon komolyan venni. S így van ez a nigger szó használatával is: úgy lesz tőle hiteles a film, hogy szinte senki sem azt érti rajta, amit ma valójában jelent.
Tarantinónál eddig is szerettük, hogy gyakorlatilag a süllyesztőből hoz vissza színészeket, s kínál fel nekik kihagyhatatlan ziccereket. Most Don Johnson kapott lehetőséget a tapló ültetvényes szerepében, hogy hajdani színészkvalitásai maradékát mozgósíthassa, és mozgósítja is. A kámzsás támadás metsző humora a film egyik csúcspontja, hiszen azt éri el, amit tényleg csak a legnagyobbak tudnak: nevetségessé tenni a vállalhatatlant, a kicsinyességet, az ember sötétebbik oldalát. Franco Nero szerepeltetése viszont inkább főhajtás a 66-os klasszikus előtt, melyben ő alakította Django szerepét. Persze az ő feltűnése is kihozza az irónia ördögét a nézőből, hiszen az olasz „legenda” feltűnése már eleve mulatságos, mintha csak egy internetes mém jelenne meg a vásznon. És itt is vagyunk máris a Django legnagyobb erősségénél, a színészeknél. Remekebbnél remekebb alakítások váltják ugyanis egymást: Waltz modorossága egyszerűen lehengerlő, már azért is, mert most egy kicsit sem ripacskodik, minden gesztusa, vigyora a helyén van. Leonardo DiCaprio ültetvényese valóban ijesztő, Samuel L. Jackson házi négerként pedig annyira ellenszenves, hogy legszívesebben páros lábbal rúgnák le a vászonról. Talán csak a Broomhildát alakító Kerry Washington marad le egy árnyalattal, de ez ilyen felhozatalnál inkább dicséretként fogható fel. A címszerepet alakító Jamie Foxx billeg kissé, hol nagyon erősnek, hol inkább csak rutinosnak tűnik, de talán azért is, mert főhősként nem marad túl nagy tere: mindenkit le kell lőnie, aki szembejön, és ez nem mindig enged finom árnyalatokat, lelki rezzenéseket. És igen, maga a kissé túlsúlyos Mester is megjelenik egy nyúlfarknyi szerep erejéig, és igen hatásosan is távozik. S bizony önmagát sem kíméli: a dinamitos mellékszál nagy és esztelen durranással ér véget, és ennél jobban senki sem jellemezhetné az egész filmes vállalkozást.
Mindezek mellett meg az olyan nettó marhaságok miatt szerethető a film, miszerint egy fejvadász német fogorvosnak kiadva magát megszöktet egy rabszolgát, hogy végül egy németül beszélő társalkodónőt (szintén rabszolga) raboljon el egy germán ősmítosz mintájára. Ha mindezt valaki más vezetné elő, tán az első kockákig sem jutnánk el, Tarantinónál viszont mindez szinte magától értetődő. Nagyot durran, de hamar el is oszlik a füstje.
