Szédülés (1958)

Alfred Hitchcock sok mindenről volt ismert, azon túl, hogy minden filmjében feltűnt pár pillanatra – például arról, hogy szeretett játszani a nézők elvárásaival, és ez különösen igaz erre a remekművére. Azt már a bemutató után sokan rebesgették, hogy elképzelhető, hogy hősünk, John „Scotty” Ferguson (James Stewart) nem élte túl a film elején bemutatott háztetőkön folytatott hajszát, amely során megcsúszott, majd egy leszakadni készülő ereszcsatornába kapaszkodva lógott a mélység felett. Az egyetlen ember, aki meg tudta volna menteni, egy közrendőr lezuhant és halálra zúzta magát, így nincs logikus magyarázat arra, hogyan került le onnan: az biztos, hogy senki sem volt a közelében és már nem tudta sokáig tartani magát. Ez magyarázat arra is, miért olyan lázálomszerű mindaz, ami később történik, a címbeli szédülés pedig maga a halálos zuhanás és az agy utolsó reakciója.

A játéknak vége (1967)

Az eredeti címén, Point Blankként is ismert filmünk elején hősünket, Walkert (Lee Marvin) az elhagyatott Alcatraz börtönszigeten tőrbe csalja és lelövi a társa, Mal Reese (John Vernon), aki még a feleségét is magával viszi. A férfi több lövést is kap közvetlen közelről, valószínűtlen, hogy egy átlagember ezt túlélje, pláne úgy, hogy közvetlen utána egy egész bosszúhadjáratot vigyen véghez. Valószínű, hogy mindez csak a főhős utolsó perceinek bosszúra éhes lázálma, amit az is megerősít, hogy a film díszleteit és külső helyszíneit a lehető legkopárabbra, legminimalistábbra tervezték – mintha hősünk a túlvilág felé haladna. Maga a rendező, John Boorman is megerősítette az elméletet, mondván:

Az is lehet, hogy Walker csak egy szellem vagy egy árnyék,

és azt is hozzátette, hogy Marvin II. világháborús élményei inspirálták őt. A színész tengerészgyalogos volt, Saipan szigetén a legvéresebb harcokban vett rész, majd súlyosan megsebesült, sokáig élet és halál között lebegett, majd egy éven át volt hadikórházban, mire felépült.

Taxisofőr (1976)

Martin Scorsese zseniális filmjének végén az immár irokéz frizurás, ölésre kész Travis Bickle (Robert De Niro), aki nemrég még egy szenátorjelölttel akart végezni, úgy dönt, megmenti az a gyerekprostituáltat, Irist (Jodie Foster), akivel munkája során korábban többször is találkozott. Miután végez a lány stricijével (Harvey Keitel), egy maffiózóval, aki éppen Irisnél volt és a bordély kidobójával, a harc során több sebet szerzett, vérrel borított Travis magával is végezni akar, de kifogyott a golyókból, így amikor a rendőrök megérkeznek, csak a mutatóujját szorítja a halántékához. Hamarosan kiderül, hogy kómába esett, de csodálatos módon felépül, és minden klappolni kezd korábban céltalan életében. Az újságok hősként ünneplik, Iris szülei köszönőlevelet küldenek neki, a nő (Cybill Shepherd), aki korábban elhajtotta, rajongva néz rá. Mi ez, ha nem egy az öntudatlanságba, majd a halálba zuhanó ember utolsó vágyálma?

Grease (1978)

Az egyik legmerészebb elmélet szerint ezen a listán az ausztrál cserediák Sandra "Sandy" Olsen (Olivia Newton-John) már a film elején halott, a tengerbe fulladt a nyaralás során, a helyes srác, Daniel "Danny" Zuko (John Travolta) pedig képtelen volt őt megmenteni. Innentől kezdve minden, ami a filmben történik arról szól, hogy mi minden történhetett volna a csinos szőke lánnyal, ha életben marad, gimibe jár, összejön Danny-vel és elkezd bőrcuccokban járni. A feltételezés valóban kissé elszállt, de a történet legvége ezt látszik igazolni: mi mással magyarázhatnánk, azt, ahogy Sandy és Danny az 1948-as Ford De Luxban mindenkinek búcsút intve elhajtanak és felszállnak egyenesen a fellegek közé?

Harcosok klubja (1999)

David Fincher kultfilmje a nagy fordulatokról szól, és ezek közül is a legnagyobb az, hogy a film jól fésült narrátora (Edward Norton), akit talán Jacknak hívnak, talán nem, egy és ugyanaz a személy, mint az anarchista Tyler Durden (Brad Pitt). Eddig oké, de mi van, ha akad még egy nagy csavar? Mondjuk az, hogy Marla Singer (Helena Bonham Carter) halott? Ez több síkon is kifejthető, például úgy, hogy Marla csak hazudta, hogy heccből jár az önsegítő csoportokba, és TÉNYLEG halálos beteg, vagy úgy, hogy a nő öngyilkossága sikerrel jár. Amikor túladagolja magát, felhívja a narrátort, de az nem hajlandó segíteni neki, Tyler viszont igen. Aki nem is létezik. A film végén a magával –vagyis a nem létező Tylerrel is – végző(?) narrátort látjuk, amint Marlával kéz a kézben nézik, ahogy felrobbannak a bombák és leomlanak az épületek, ami jó eséllyel soha nem történt meg, nem történhetett meg. Vagy mégis?

Fel! (2009)

A Pixar – és az azt felvásárló Disney – egyik legeredetibb, legszívhezszólóbb animációja 2010-ben a két Oscar-díj mellett, számos egyéb (Golden Globe, BAFTA) elismerést is megszerzett. És néhány olyan rajongót, akiknek van egy elméletük. Eszerint, a morcos öregember, Carl Fredricksen már akkor meghal – álmában szenderül egy jobb létre – amikor átadják neki a kilakoltatási végzést. Végülis nincs miért élnie, élete szerelmét már korábban elvesztette, most a házzal együtt a közös emlékeik is mennek a kukába, minden, ami ezután jön, egy meg nem valósult vágyálom, egy, csak képzeletben megvalósított ígéret.

És akkor kicsoda Russell, a dundi cserkész? Az őrangyal, aki elkíséri Carlt ezen az úton, a cserkészjelvény, amelyre úgy vágyik pedig a szárnyak, amiket ezzel kiérdemel,

de megtestesíti azt a gyermeket is, akire Carl és a felesége, Ellie mindig vágytak, de sosem kaphattak meg. És ebben tényleg lehet valami…

Gravitáció (2013)

Alfonso Cuarón csodálatos filmje a valószínűtlenségről szól. Merthogy a zöldfülű űrhajósnő, Dr. Ryan Stone (Sandra Bullock) kalandjai nem is csak valószínűtlenek, inkább a képtelenség határát súrolják, ahogy a sérült űrállomásról egy orosz, majd egy kínai űrhajóig jut el mindössze egy jetpack és óriási szerencse segítségével – sőt, egyszer egy tűzoltókészülékkel utazik az űrben -, azokba képes bejutni, azokat valamilyen szinten használni, majd innen sikerült hazajutni a Földre. Bárkinek sikerülne, igaz? Csakhogy egy népszerű elmélet szerint Stone meghal, amikor az orosz űrállomáson elzárja az oxigént, különben miért jelenne meg számára a korábban meghalt társa, Matt Kowalsky (George Clooney) szelleme? És hogyan élné túl mindezt? Az elméletet erősíti a háttérinformáció, mely szerint Dr. Stone elveszítette a kislányát, és emiatt is vállalta a küldetést – vagyis tudat alatt már akkor is a halált kereste.