A jugoszláv polgárirtás idején született, ám szinte ezzel egyidőben árvává, félárvává is lett gyermekek most érnek tinédzserkorba. A nagy állam romjain épült kis poszttraumás hazájukban a háború szó nem pusztán történelemkönyvek és mozifilmek kulcsszavai, de a tőlük karnyújtásnyira lemaradt közelmúlt. Viszolyogtatóan bensőséges viszonyuk hozzá nem csak kínzóan emlékszagú, de az elvesztett szerettek hiánya, a fegyverfetisiszta rétegek egyúttal az élő mindennapok részeivé teszik.
Esma, a középkorú anya Bosznia-Hercegovina fővárosában, az általános műveltség geopolitikai kisszótárja szerint a háborús vérengzés metaforájává lett Szarajevóban él - immár békeidőben. Egyedül neveli középiskolás lányát, Sarah-t, s ehhez szó szerint éjt nappallá téve kell dolgoznia: ha leszáll az est, egy bárban szolgál fel emlék- és fájdalomcsillapító italokat a békéjét fenntartó nyugati bakáknak, és a háború híján gengszterré lett népirtóknak, reggeltől pedig szövőnőként igyekszik elvarrni élete foszladozó szálait. Sarah büszke rá, hogy még születése előtt elhunyt apja az imádott hazáért áldozta életét.
A film egy olyan modern bosnyák (bár feltehetően ez valamennyi utódállamra áll) társadalmat tár elénk, amely különösen becsben tartja a háborús elesettek, a hősi halottak mítoszát, ezért aztán az sem meglepő, hogy azok hátrahagyott hadiárváit is igyekszik ott támogatni, ahol lehet. Még az olyan apróságokban is, mint egy osztálykirándulás. Esma nap mint nap feszeng, mi módon tudja az egyre közeledő határidőig összekuporgatni a kiránduláshoz szükséges pénzt lányának, aki pedig egyre kevésbé érti, miért nem keresi már elő anyja a szekrény mélyéről a dokumentumot, amely igazolja, apja a harctéren esett el - ezzel ugyanis mentesülnének a befizetés alól. Nem kell a közepesnél jobb vájtszeműséggel bírnunk ahhoz, hogy kiszúrjuk a már a film első jeleneteitől kezdve elejtett árulkodó jeleket, miszerint valami nem kerek az anya múltjával.
Jasmila Zbanic, a fiatal, alig harmincas éveiben járó bosnyák rendező első nagyjátékfilmje a Szerelmem, Szarajevó (a film eredeti címe, a Grbavica a város egyik kerületének neve), amit rögtön három díjjal is jutalmaztak a 2006-os Berlini fesztiválon, de egy-egy a jelölésig vitte az Európa Filmdíjon és a Sundance-en is. Nem vagyok biztos benne, létezik-e olyan kategória, hogy "szokásos jugoszláv polgárháborús film", de ha igen, a Szerelmem, Szarajevó semmiképp nem tartozik közéjük. Kusturica alkotásai eleve külön kategóriát jelentenek, legközelebbi rokonságban talán még a szintén relatíve csöndesebb hangvételű - noha a frontvonalon játszódó - Senkiföldjével áll; persze, hogy ki kivel áll rokonságban, és hogy ez mennyit számít, ha fegyver van a kézben, arról épp a délszláv vidékeken tudnának tanulságosakat mesélni. Zbanic filmje bár bír néhány katartikus jelenettel, drámaisága a felszínre törés helyett mégis inkább a mélyben rágja a történet gyökereit. A sokk helyett szorongás, az éles kifakadások helyett a tompa fájdalom dominál, miközben szép csöndben annyi, de annyi mindenről mesél a film, hogy az első megtekintésre talán fel sem fogható.
