A nürnbergi tölcsér korának végét éljük. A módszer szerint a tudást valósággal önteni lehet az ember fejébe anélkül, hogy az különösebben megerőltetné magát. Pedig aki egyszer is alászállt már egy borospincébe, jól tudja, hogy csak óvatosan lehet lecsapolni a nedűt, különben túlcsordul a tölcsér.
A Kazuo Ishiguro azonos című, Booker-díjra jelölt regénye alapján készült utópisztikus film épp egy ilyen pillanatot dolgoz fel: amikor a modernizmus vívmánya - a klónozás - megakad három fiatal torkán. Kathy, Tommy és Ruth gyerekkorukat egy angol bentlakásos iskolában, Hailshamben töltötték. A sussexi kollégium amiatt különleges, hogy a bentlakók sorsa meg van pecsételve. Rigorózus nevelésük egy célt szolgál: egészséges donorként felcseperedni, hogy aztán ép szerveikkel szolgálják a rákot és más fenyegető betegségeket a múltnak átadó társadalmukat. Ki akarna visszatérni ebbe a fenyegető korszakba? Talán maguk a szereplők sem, akik sokáig némán tűrik sorsukat. Egészen addig, amíg Kathy és Tommy rá nem jön, hogy szerelmük kibontakozása több időt kíván. Bizonyos pletykák szerint ha be tudják bizonyítani, hogy érzéseik valódiak, s nem pusztán operációik halasztására játszanak, megmenekülhetnek.
A Ne engedj el! amolyan retró sci-fi: utópisztikus társadalmát a '70-es évek Angliájának díszletei között rendezi be, még fojtogatóbbá téve az amúgy sem rózsaszín történetet. Az eredmény: a gyorsan közeledő halál árnyékában sajátos hangulat lesz úrrá a szereplőkön, amely meglepő módon felszabadítja a színészeket. Intimitás, tapintható feszültség és ritkán látható, megindító szerelmi történet. A félelem, ami az alkotót és a nézőt a tudományban rejlő lehetőségek miatt elfogja, új érzékenységet szül. Testvérfilmje, Fliegauf Benedek Wombja az emberklónozás kifutását mutatta be, Romanek mozija pedig a betegségek utáni kort. A két film, mint a diadalittas tavasz egy borongós napja. Lehűti a kedélyeket.
