Latin-Amerika filmiparát a jobb érzésű ember egy kézlegyintéssel elintézi, mondván, a hétköznaponként (de)moralizáló szappanoperák műfajtörténeti szempontból aligha tekinthetők labdába rúgásnak - bár az alacsony röptű délutánokra kárhoztatott háziasszonyok bizonyára más véleményen vannak. Szóval a Juanok és Juaniták héja-nászait 270 részben taglaló sorozatok sorvasztó sivatagában azért szerencsére fel-felbukkan egy oázis, tavaly például egy chilei remekmű szólt nagyot a mannheimi fesztiválon. Két különdíj és a szép Blanca Lewin elismerése mellett megkapta a Fassbinder-díjat is, mert a zsűri szerint "friss, energikus és meglepő" volt.
A Sábado (Szombat) című tragikomédia egy olyan esküvői videó, amely nem esküvőn készült. A nyitójelenet egy kétségbe és teherbe esett nő, aki ráront a frigyre készülődő menyasszonyra, és megmutatja neki a leendő férj fajfenntartási ösztöneit bizonyító tesztet. A nyitó- azonban egyben a zárójelenet is, tudniillik a 71 perces játékidő egyetlen vágást sem tartalmaz, ami legalábbis bravúros mutatvány. A kézi kamera és önálló szereplővé előlépő kezelője - többek nagy bosszúságára - mindent felvesz, reális időben dolgozik, beleértve az autókázással töltött üresjáratokat is.
A történet egyszerű, mint egy szelet kenyér: a szerető (Antonia Zegers) által felbérelt operatőr (Gabriel Diaz) a latin virtustól hajtott ara (Blanca Lewin) mellé szegődik, és megörökíti, amint az leszámol vőlegényével (Victor Montero), illetve felkeresi korábbi udvarlóját (Diego Munoz). A cinema verite által megkövetelt dokumentarista stílus orrára Matias Bize rendező jókora szamócát nyom azzal, hogy a színészek valós nevükön szerepelnek, a tehetséges kameramannt is beleértve. Mindenki az, ami, becsületes chilei művészek ha összeállnak Santiago kertvárosában.
A feltartóztathatatlanul hömpölygő események pedig egy pillanatra sem eresztik el a tekintetet, az ötlet tehát működik. Egy dél-amerikai Blair Witch Project fényes nappal, kiváló egyéni teljesítményekkel, sok szeretettel.
