Céltudatát vesztett, inszomniás juppi (Edward Norton) lázad az őt elnyomó multinacionálisok és saját személyisége ellen, amelyben lassan már csak az IKEA jellegű fészekrakás ösztöne a progresszív elem. Előbb-utóbb lesz ilyenből száz is meg százezer is. Aztán majd jön egy vezér a jobb, erkölcsileg tisztább világból, egy igazi agresszív anarchopunk, aki zsírleszívó klinikákról lopja az emberzsírt, és főz belőle szappant, hogy visszaforgathassa antikapitalista gesztusértékűleg a tehetős hölgyek pofájára, és megmenthesse az önsegélyező klubokba menekülő emocionális turistákat egymás szétveretése által. Lám, önmagát ismétli a történelem. Akár az ipari forradalom kezdetén a kizsákmányolt munkások, akiknek még a lakberendezés által elérhető lelki béke alternatívája sem jutott. Csak egy karizmatikus vezető, az sem önmaguk Mr. Hide-ja. Azok nem csoportterápiákra jártak szeretetet koldulni, nem egymást verték hobbiból, önkeresésük eksztázisában, hanem szakszervezeteket alapítottak és sztrájkoltak vagy gépromboltak, aztán feleséget húztak hajánál fogva keresztül a konyhán minden este. Nem is lett sok eredménye, de nem is torkollt happy endbe a történet, mint esetünkben. Ugyanúgy kilazultak a fogaik negyvenéves korukra, ha megérték. Gyermekeiket viszont szintén nők nevelték fel, ami súlyos problémája a civil társadalmaknak is, ahol az apák kóborolnak, és időnként lízingelnek egy-egy családot.
Mi pedig azt értük meg, hogy a kapitalista filmgyártás a kapitalista Fox stúdió által lázad a rémséges kapitalizmus meg, mint hatvannyolcban, a fogyasztói társadalom ellen. Röhög a vakbelem. Ám ez most erős tendencia, úgyhogy komolyan kellene már venni. Megint valami, egy nem is jelentéktelen társadalmi anomália, amit az amerikaiak a tömegfilm által próbálnak kiéletni az állampolgáraikkal (lásd: J. I. Jane). Mert annak azért nem örülne a rendező sem, ha valóban plazákat robbantana minden alulszocializált kóbor kutya. Akkor meg főleg nem, ha Brad Pitt, a jelenleg egyik legjobban fizetett filmsztár éppen ott vásárolna. Biztos nem tesz zsebre David Fincher újabb százmillió dollárt, mint a Hetedik című, enyhén szólva hatásvadász, barokkos gyilkosságok által a végső igazságot kereső filmjéért, és biztos majd alvászavaros juppik gyógyítására vagy erőszakmegelőző programra szervez alapítványt a fillérjeiből. És akkor ez nem volna XX. Century Fox paradox.
Fincher filmjei nem az önmagáért való erőszakot választják témául, mint azok a csúnya verekedős, lövöldözős akciófilmek, ahogy azt az egyik főszereplő, Edward Norton (Jack) magyarázza a Yale egyetem film szakos diákjainak egy hakni előadásában, hanem az erőszak hátteréről, társadalmi okairól filozofálnak. Enyhén szólva megértem, miért lesz a yale-es diákokból olyan filmkritikus, aki minden hipertechnikával megalkotott kétórás videoklipet az évezred legjelentősebb filmjeként tud csak jellemezni. Kiváló szórakoztatófilmet csinálni valójában nem bűn, a Fight Clubból is lehetett volna az, minden feltétel megvolt hozzá. Sőt rádöbbentett arra, hogy végképp kialakult a filmek egy új nemzedéke, amit a fény- és hanghatások által pszichologizáló, tudatmódosító műfajba sorolhatunk, hiszen fél óra után úgy stimulálja az agyat, hogy a finomabb poénok, amik azért vannak rendesen, már el sem érnek az agyunkig. Ezért aztán többször is meg kell nézni őket, újabb ezrekért. Szóval nem ez a baj, hanem a vulgárideológia, ami esetünkben szintetizálni kívánja a freudizmust, a renegátizmust, a marxizmust, és Nietzschével kacérkodik. Nem nemes célért, hanem hogy ebben a tesztoszterámában bárki megtalálhassa a számításait. Az pedig gáz. Nekem például az az egyetlen jó dolog jutott róla eszembe, hogy aki drogos, az attól szexi és jóképű, meg arra büszke, aztán egy reggel úgy ébred, hogy megromlott. Milyen kár érte. A nagy mellű Meat Loaf-jelenségről pedig még nem is gondolkoztam.
