Hegedüs Péter Magyarországon született, de az amerikai filmekben talált példaképeket és követhető életfilozófiát. Ugyan Ausztráliában tanult és él most is, sok szál köti ide is és Amerikába is. Utóbbihoz a gyerekkori filmek, amikből megtanulta, hogy Arnold Schwarzenegger megmenti a világot, itthon pedig saját hős-nagyapja, aki miniszterelnök volt '56-ban. Hegedüs Péter – ha nem is teljesen –, de immáron felnőtt és megpróbálja megfogalmazni, hogy Amerika elárulta-e őt, vagy a nagyapja a hazáját, és hogy a többi országban ezekről mit gondolnak, s hogy létezik-e egyáltalán ez a jó-rossz dichotómia, vagy az élet bonyolultabb?
Nagyon személyes helyzetből indulunk: Hegedüs Péter saját életén gondolkodik, vagyis arról, miképpen viszonyul Amerikához, az amerikai álomhoz, az amerikai politikához, a saját apjához, a történelmi nagyapjához és a hazai politikához, vagyis tulajdonképpen a világ helyzetéhez. Mind így működünk, hiába gondolkodunk nagyban, a személyes érintettségeinket nem tudjuk kikerülni. A különbség az, hogy Hegedüs Péter mer nagyot gondolni: ha kiskorában Arnold Schwarzenegger üzent neki a vásznon, felnőttként elmegy hozzá és bekopogtat az ajtaján. Az persze más kérdés, hogy az ajtó kinyílik-e, s ha kinyílna, lennének-e válaszok.
Szerencsére itt nem áll meg, hanem egyre több kérdése lesz és egyre több helyen teszi fel őket. A kérdések fókuszában az emberi szabadság áll, vagyis az, amiért az amerikai hősök harcoltak a vásznon gyerekkorában. Hihetetlen gyermeki naivsággal jut el odáig, hogy Amerikának nem pusztán a világszabadság eszméje volt a motivációja az iraki háborús tevékenységei kapcsán, hanem némi gazdasági érdek. Ez lehetne az, ahol összedől a film, ugyanis elég nehéz elhinni, hogy a felismerés-stációk valósak, amiket közvetít. Ám, ahogy elkezd utazgatni és a világ különböző pontjain kérdezi meg az utca emberét, mit gondolnak Barack Obamáról (Pekingben, Teheránban, vagy a szomáliai Mogadishuban), kirajzolódik, hogy a világra való rálátás mennyire nem triviális, s akik mégis elhiszik, hogy értenek dolgokat, az egy másik földrészről hihetetlen abszurdumnak tűnik. Gondolok itt az amerikai katonára, aki szintén Schwarzenegger filmeken nőtt fel, s maga is fegyvert fogott, csakhogy megélni a háborút már nem volt ugyanaz mint a vásznon, ám ő ennek ellenére sem gondolja, hogy Amerika nem egy vállalható eszme miatt küldte őt a Pokolba.
Hegedüs Péter filmje tehát nem egy világmegváltó, nagyotmondó alkotás. Inkább egy fiúról szól, aki naivan kérdez és amit mondanak neki, azt megmutatja. A film stílusa pedig kifejezetten dicséretet érdemel, hiszen dokumentum jellege nem nyom rá negatív bélyeget. A humoros, önironikus és őszinte gondolatok helyenként remek animációkká alakulnak, és kifejezetten szórakoztatóvá teszik a filmet. Néhol meg csak adja magát, dokumentál. Egy érzékletes példa, amikor a szomáliai asszony meséli élete történetét, amin egyszer csak a magyar-ausztrál-amerikai rendező elsírja magát, s a szomáliaiak kezdik vigasztalni, vagyis azok, akik összemérhetetlenül nagyobb terhet visznek életük során.
Ezenkívül ügyes, ahogy a párhuzamos eseteket összefűzi rendszerré, mivel így kiderül, hogy a nagy emberek is kis emberek, vagyis inkább: ők sem nagyobbak, és hogy a nagy döntések emiatt ugyanolyan döntések, mint bárki napi szintű döntései. S talán szükségszerűek is, csak kell egy kimondó, aztán „százezrek ajakán” kél panasz, s erről nem egy ember tehet – anélkül persze hogy felmentenénk bárkit is. Bonyolult, ugye? Talán tényleg ez a lényeg. S talán ezért éreztem hibának, hogy ugyan a film fokozatosan veszít naivitásából, s már-már feladni látszik a jó-rossz hozzáállást, a film végén mégis levon egy egypólusú konklúziót, amivel megint összenyomja az ezer árnyalatot egyetlen színné.
