Nyugtalanító. Ez az alaphangulata a filmnek, az első kockától és akkordtól kezdve, az utolsó snittig
„Amúgy sincs semmi összefüggés…” – mondja Molnár Piroska a film egyik jelenetében, és ez akár a Szabadesés mottója is lehetne. Pálfi György legújabb filmjét a szokásos nagy várakozás előzte meg, és az eredmény pusztán egy nüansznyival maradt alul a lehengerlő Taxidermia mellett. Aki ismeri Pálfit, tudja, hogy egészen sajátságos perspektívából és interpretációval látja és láttatja a minket körülvevő világot. Egy filmhosszat konstansan végigcsukló öregember aspektusából a Hukkle-ban, vagy egy montázsszerűen parafreziált filmeposzban, ami szubjektív tisztelgés az általa nagyra tartott filmek és színészek előtt (Final cut – Hölgyeim és Uraim). A Szabadesés a ma oly divatos montázsokból áll, és hét család nem mindennapi életébe enged betekinteni.
Nyugtalanító. Ez az alaphangulata a filmnek, az első kockától és akkordtól kezdve, az utolsó snittig. A panelház, melynek lakásaiba belesünk, ismerős számunkra. A gyerekkorunkból, vagy még régebbről, vagy talán a jelenből. Az utazás néhol pszichedelikus, néhol elvont, néhol szürreális. A hét lakás absztrakt jelenetei a legtisztább pillanatokban is Freud álomkategóriáira emlékeztetnek. Felidéződnek a legrosszabb rémálmaink, de felsejlenek a legtitkosabb vágyaink is. Zuhanás, meztelenség egy emberekkel tömött nyilvános helyen. Repülés szárnyak nélkül, bizarr szexuális együttlét. Akár egy XXI. századi Csáth Géza is mesélhette volna ezt a mesét.
Az összekötő kapocs Molnár Piroska és Benedek Miklós által alakított házaspár kettőse. Lakásuk olyan balkán-európai enteriőr, amelyben már mindannyian megfordultunk. Zsinóros retro lámpabúra, aszott borítójú könyvek, kiporciózott gyógyszerek, ropi az üvegpohárban, dzsörzé otthonka a pulóveren. Megszokássá fajult együttélés, vagy inkább tömör gyűlölet, melyből titokzatos öngyilkosság lenne a menekülés – ha nem a babits-i Danaidák hiábavalóságával történne meg nap, mint nap. Itt az a büntetés, hogy minden (szabad)esés után újraéled az ember, és folytatja a földi poklot, és csak nem jön a megváltó halál. Valamint ismét kiderült, hogy Molnár Piroska a kortárs magyar filmművészet legjelentősebb színésznője. A Couch Surf és a Terápia után megint egy kollázsszerű filmes formát kapunk, ami kisebb, önmagukban is megálló jelenetekből áll, csak a mondanivaló komorabb. Hiábavalóság és elidegenítő nyomasztás, kafkai életérzés, vagyis inkább az életszerűség hiánya.
Ami még hiányzik, az a komplex élmény, a befejezettség, a feszes dramaturgia, ami a Taxidermiát olyan vonzóvá tette – köszönhetően a mesteri irodalmi alapanyagnak. A laza szálra felfűzött rövidke etapok olykor átvezetés nélkül, alig-alig kapaszkodnak egymásba, és némi kérdőjelet hagynak maguk után, de azt is csak addig, amíg magával nem sodor a következő jelenet letaglózó atmoszférája.
Nagy Zsolt világtól hermetikusan elzárt, bakteriológiailag steril szobája dermesztő közeg, a nylon fóliával betekert szeretkezésnél bizarrabb aktust még nem produkált magyar celluloid. A másik ajtó mögött Jordán Tamás a tőle megszokott szinten hozza az álszenten fásult gurut. A megvilágosult tanítvány folyamatos letorkollása szimbolizálja, hogy világunk mennyire vak és süket a valódi spiritualitásra. A harmadik szobában egy neurotikus kisfiú küzd állatdémonjával – és már egyedül van. Inkompetens szülei előrevetítik azt, hogy frusztrált, rettegő és pszichotikus felnőtt válik belőle. Csupa lélekben nyomorító emberi szcéna, melyekből csak ritkán, de annál erősebben szól ki a humor, és csillan ki némi remény. Az összes szereplő valahogy ismerős: ezek vagyunk mi, vagyis mi is lehetnénk. Ott ragadtunk a kortalan időben, amit nevezhetünk múlt évtizednek, évszázadnak, de akár évezrednek is. Oszcillálunk a tudatunk Freud által is kivetített panel-rengetegében, a harmadik és hetedik emelet között, hogy aztán felérve a tizedikre, egy nagy elrugaszkodással csak zuhanjunk, zuhanjunk, szabadesésben…
Ha Tarr Béla a minimalista magyar film doyenje, Pálfi a (neo)posztmodern alapító atyja. Ami ma Parti Nagy az irodalomnak, az Pálfi a kortárs magyar mozgóképnek. Nagyon fontos regiszterek, melyek nélkül nehezen értelmezhetőek a magyar jelen és közelmúlt társadalmi berendezkedései, emberi viselkedésformái, tudatalatti régiói. A Szabadesés a zsűri különdíját és a legjobb rendező díját kapta a 49. Karlovy Vary filmfesztiválon.
Szerintem: 90%
