zene: Lorne Balfe
kiadás éve: 2012
kiadó: Rhino Records
játékidő: 61:32

A Jack Reagan (Ray Winstone) vezette Sweeney osztag a brit rendőrség egyik speciális egysége, akik számára mit sem számítanak a törvénytelen módszerek, ha azok a társadalomból jó időre kivonásra kerülő kemény bűnözők elfogásához segítik őket. Épp ezért a yard tagjainál nem kifejezetten szokványos eszköznek tekinthető baseballütőt is ideálisnak tartják akcióikhoz, ha pedig meggyorsítanák az információáramlást, akkor kihallgatáskor a gyanúsított fejét is szívesen invitálják randevúra az asztallappal. Azonban módszereiknek vannak határozott ellenzői is, ha pedig pont a törvény képviselői nem tartják magukra nézve annyira fontosnak annak betartását, előbb-utóbb szorulni kezd a nyakuk körül a hurok...

Kellemes meglepetés a Nick Love ("Futball faktor") rendezésében és John Hodge, a "Transz", illetve a "Trainspotting" forgatókönyvírójának szkriptje révén megvalósuló zsarufilm, amelyben Winstone mellett felbukkan Ben Drew (más néven Plan B énekes, az "Il Manors - Rázós környék" író-rendezője), kellemes látványelemként Hayley Atwell funkcionál, míg Damian Lewisszal a karakterszínészek tábora is képviselteti magát. Az egész produkció azonban a karizmatikus Winstone magánszáma, aki hiába pohos, és első ránézésre egy üveg Kőbányait is előbb képzelne az ember a kezébe, mint fegyvert, mégis elképesztően erős a jelenléte, hiszen egyből elhisszük neki, hogy előbb üt, aztán a biztonság kedvéért lő, kérdezni meg nem is szívesen kérdez. A szereplők tehát hibátlanok, a negatív karakterek kellően tenyérbemászóak, és a hangulat is igencsak eltalált, emellett pedig a Trafalgar téri, üldözéssel megspékelt lövöldözés már-már a "Szemtől szemben"-t juttathatja eszünkbe.

Amennyire jól sikerült a film nagy része, úgy omlik össze viszont az utolsó húsz perc. Kezdve onnan, hogy egyetlen kurta mondattal elintézik, valaki miként juthat ki pillanatok alatt a börtönből, ahol már épp kezd életveszélybe kerülni, folytatva azzal, hogy a lakóparkos végső leszámolás menete teljesen kiszámítható, s tetézve azzal, hogy ezen a ponton még ráadásul az operatőr fél fejét is megcsodálhatjuk egy autó oldalsó üvegében tükröződve, ami aztán már tényleg a totális amatőrizmus kategóriája. Bár összeomlást írtam, ez a korábbi szűk másfél órát szerencsére nem temeti maga alá, hiszen az, ha persze nem is hibátlan, de az ismerős elemeket korrektül variálgató kemény zsarus filmet jelent, épp ezért különösen bosszantó az összecsapott lezárás.

Az alapul szolgáló, azonos című tévésorozat zeneszerzője Harry South volt, aki mind az 53 epizód aláfestését jegyzi. Munkája pontosan olyan, amilyet automatikusan hozzátársítanánk egy, a hetvenes évek közepén forgatott bűnügyi sorozathoz: jazzes-easylisteninges-szaxofonos-shaftes-getcarteres összefoglalással jellemezhető krimizene. Mivel azonban ez a Sweeney osztag már nem az a Sweeney osztag, hasonlóan laza score-ról ezúttal szó sem lehetett. A választás így a feltörekvő Lorne Balfe-ra esett, aki saját jogán ugyan még nem túlzottan ismert, viszont az utóbbi években ő kapta a leghangsúlyosabb szerepet Hans Zimmer segédzeneszerzői közül, mert olyan moziknál segédkezett neki, mint az "Eredet" vagy a "Sherlock Holmes" eddigi két része.

Noha ez idáig egyetlen önállóan jegyzett munkája sem közelítette meg azokat, amelyeket mestere társaságában jegyez, azt el kell ismerni, hogy a skót Balfe valamit tudhat, hiszen ezúttal olyan erős atmoszférát ad a mozinak már az első percekben, amelyhez foghatót sok kollégája csak keresgélne, de nem találna. Pedig ehhez nem valami zseniális dolgot művelt, egyszerűen csak a vezérhangszernek megtett elektromos gitárt - melyet az "Eredet" zenéjénél is bevált Johnny Marr penget - nem a szokásos riffes-húrnyúzós módszerrel építette bele művébe. Az ötlete az volt, hogy a főtémában e hangszer mindössze pár hangot adjon ki magából, de lassú, elnyújtott formában, ezzel pedig fájdalmat és magányosságot sugall, s ezek révén így a mozi kap egyfajta mélyebb, érzelmesebb tónust, ahogy például az "Opening Titles"-ben, a "Regan’s Beginning"-ben vagy a "Fog Horns"-ban is hallható. A score egyik felét ezek a visszafogottabb motívumok képezik: ilyen például a "You're Extinct", a "Couldn't Help Her", az "In Prison But Out For Blood" vagy a középtájt belendülő "Regan Rebels".
Az akciócentrikus jelenetekhez természetesen a score is alkalmazkodik. A fent említett fegyveres ütközet során a "Trafalgar Square" hallható (amely a néha visszatérő, békakuruttyolásra emlékeztető effektet tartalmazó "Country Surveillance" kibővítése), s e pont nemcsak a film, de a zene abszolút csúcspontja is egyben: sodró lendületű kompozíció, ahol a feljajduló gitár szinte női vokálra emlékeztet, és amely ritka példa arra, amikor még egy lövöldözés ellenére is ennyire kifogástalanul érvényesül a score, hiszen a jelenet érezhetően sokkal kevesebb lenne nélküle.

Akad még a kiadványon néhány betétdal is, ezekből három a főtémát gyúrta át: az Audioandroid-féle "End Credits" a stáblista alá került, de Doctor P dubstepes zúzása, illetve Barry Adamson dark elektronikája nem csendülnek fel a moziban - ami nem is baj, hiszen nem túl jók. Magnetic Man két, vendégénekessel rögzített darabját viszont nem érheti minőségi kifogás: a "Getting Nowhere"-t (mely a filmben csupán instrumentális formában hangzik el) John Legend, míg a "Crossover"-t Katy B hangja támogatja.

Írásom a CD verzióról készült, de a maximalistáknak letölthető formában megjelent egy 39 trackes változat is, viszont ez már sok lehet a jóból. A score-ban a leginkább az feltűnő, hogy míg Balfe és Zimmer egyik idei közös szüleménye, a "The Bible" című sorozat aláfestése kissé porosnak hat a valódi vonósokat pótolni igyekvő szintetizátoros megközelítéssel, úgy most itt ennek éppen ellenkezője történt. Ennek oka, hogy hiába jutott kevés pénz az aláfestésre, emiatt szimfonikus zenekarnak nyoma sincs, a szintetizátor itt nem akarja magát vonós hangszernek álcázni, mint a bibliai szériánál, hanem bevállaltan marad az, ami, s ez jót tesz a végeredménynek. A már említett Johnny Marr mellett a szerzeményeket feljátszó zenészként a The Hours, azaz az egykori Pulp-tag Antony Genn, valamint Martin Slattery működött közre, társzeneszerzőként pedig Andrew Kawczynski dolgozott még be, aki főleg az ambientes elemekért felelt. Bár külön hallgatva az instrumentális anyag nem üt akkorát, a film alatti hatását tekintve járna még neki egy plusz pont is, emellett a "Trafalgar Square" az egyik leghatásosabb kompozíció, amit eddig akciójelenet alatt hallhattunk.