A fülszöveg, a kiadói beharangozók egyaránt a történet megindító jellegét hangsúlyozzák. Mostanában sok a megindítónak titulált könyv. Vagy több kerül a kezembe. (Egyik legutóbbi olvasmányélményemben egyenesen az érző lelkű férfiúból volt sok, pedig ez azért ritka.)
Szerencsére, ezúttal nem fordult át negédesbe a mesélés. No meg ott van a titok, amely nyilván csupán a történet végére tárul fel, és ennek izgalma elfedi a melodramatikus részeket.
Az alaphelyzet, amely nyilvánvalóan meghatározóvá válhat egy ember életében, az árvaság. A szerző, Massimo Gramellini, aki bevallottan a saját életét formálja könyvvé, jó nevű olasz újságíró. Pályája során először sporttal foglalkozik (nagy focirajongó), majd parlamenti, sőt, haditudósítóvá avanzsál, s rendhagyó módon egy afféle lelki rovatot is vezet. 2010-ben jelenik meg első, szerelmes-ezoterikus regénye, A mesék utolsó sora címmel, s 2012-ben az Álmodj szépeket című.
Utóbbiban, amint már írtam, önnön életét próbálja megfejteni, saját „örök hiányát” feldolgozni. A megírt sérülés: édesanyja halála, amely kilencéves gyerekként érte. Ez az élettény, afféle akkumulátorként, folytonos önvizsgálatra készteti. Nyilvánvalóan nem kívánt szembenézésre, amely nem mentes a szenvedéstől, gyötrelmektől és fájdalmaktól sem.
A lélek mélyére is ható kutakodás természetszerűleg együtt jár az elveszített anya iránti féktelen érzésekkel, szeretetével, gyűlöletével, és főként visszahat az íróra, saját bűntudatát hozza felszínre. Az anya korai elvesztésének traumáját komoly problémák kísérik; az apával való ambivalens viszony éppúgy, mint a kortársi közösségben elfoglalt helyért vívott harc gyakori sikertelensége, vagy a másik nemmel kialakítandó szerep, a párkapcsolatok minősége.
Gramellini válaszokat keres, mondhatnánk ön- és anyaismereti játékot játszik, noha nyilvánvalóan sokat tud. Ahogy a fülszövegben idézik: „Az intuíciónk folyamatosan tudatja velünk, kik vagyunk. De nem halljuk meg az istenek hangját, mert gondolataink kattogása, érzelmeink dübörgése elnyomja. Inkább nem veszünk tudomást az igazságról. Hogy ne szenvedjünk. Hogy ne gyógyuljunk meg. Mert különben olyanná válnánk, amilyenek félünk lenni. Minden porcikánkban elevenné.”
Ez az eleven élet ott lüktet a regényben, mert minden lázas önkutatás dacára mégsem egy köldöknézős könyvet olvasunk (nagy szerencse!). A fordulatos történet gyakran humoros felhangokat kap, öniróniával telítődik – és kellő feszültséget hordoznak többek között a saját démonnal (Belphegor) vívott küzdelmet leíró részek, s végül megnyugvást ad, ahogyan az író életének alakulása értelmezi és elfogadhatóvá teszi a traumát. Kifejezetten jók azok a fejezetek is, amelyekben bemutatja, elfogadja a pozitív segítőket, többek között a Keresztanyját, aki segít édesanyja képét is élesebbé, pontosabbá tenni. A könyv olvasmányos, igényes stílusa – Matolcsi Balázs kellemes fordítása – könnyűvé teszi a befogadást, a tipográfia is kifejezetten olvasóbarát. Igazi, jó történetet kapunk, amelyet bátran ajánlhatunk másoknak is.
