Ez egy olyan film, amely biztos, hogy meg fogja osztani a közönséget pro és kontra, hiszen egy legenda újrafeldolgozásáról van szó.
Stanislaw Lem lengyel író sci-fijéről, illetve, és ezzel kapcsolatban, Andrej Tarkovszkij orosz rendező-zseni filmjéről, a Solarisról. Lem a műfaj egyik alappillérét írta meg e címmel, amelyből Tarkovszkij forgatott filmlegendát. Szinte vallásos értelemben vett hívei vannak mindkettőnek. Egy kicsit talán én magam is közéjük tartozom, ezért rögtön az elején megvallom, komoly prekoncepciókkal ültem be erre az új, amerikai filmre, amelyet Solaris címmel illettek készítői. Istenem, mi lesz ez már megint? - fanyalogtam már jó előre. Rosszul tettem.
James Cameron producer (pl. Titanic) és Steven Soderbergh rendező (pl. Traffic, Erin Brokovich), miután megvívták sokéves harcukat a kötelező megfilmesítési jogokért, egy nagyon szép és ízléses, amerikai viszonylatban mindenképpen példaértékű feldolgozást készítettek az előbb említett mesterek munkái alapján. E filmből sugárzik a tisztelet a mesterek iránt, igaz, ez őket egyáltalában nem érdekli. Részint azért, mert Tarkovszkij már régen elhunyt, részint azért, mert Lem nem kíváncsi a végeredményre. Hiába, ő még a régi vágású írók közül való, önérzetes, ám üres pénztárcájú. Igaz, neki már Tarkovszkij változata sem tetszett, pedig az már harminc éves. Az alkotók mégis tisztelettel nyúltak a nemes alapanyaghoz, nyilván megérintette őket a filozofikus mű tisztasága, transzcendentális elvonatkoztatottsága. Itt ugyanis nem holmi lézerkarddal hadakozó űrmeséről, vagy ufóval röpködő szörnyekről van szó, nincs akció. Kérdések vannak csupán, amire nincsenek válaszok, csak választások, ahogy a film egyik szereplője is fogalmaz. Másként cselekszünk-e, ha újra megtehetjük azt, amit egyszer már elrontottunk? Vagy ugyanúgy tévedünk újra, meg újra? Ki tudunk-e lépni bezárkózott, szabályokkal és rutinokkal gúzsbakötött egónkból, és képesek vagyunk önzetlen és feltétlen szeretetre? Tudunk-e emberek maradni, ha szembekerülünk nálunk többel, hatalmasabbal, és efféle más dolgok vannak e filmben.
Persze, azért nézhetjük szerelmes filmként is (George Clooney & Natascha McElhone), hiszen az elmesélhető "felülete" a filmnek ez: az orvost egy titokzatos bolygó körül keringő űrállomásra küldik, ahol furcsa dolgok történnek, talán a bolygóból sugárzó valami hatására. Itt valamiféle pszichózis alatt újraéli hajdani, tragikus végű kapcsolatát szerelmével, aki, talán a bolygó hatására, megelevenedik. Az orvos azonban kétségek közt őrlődik, aztán dönt saját, és a lány sorsa felől. Persze, közben történnek más, fontos dolgok is, a lényeg azonban most nem ezeken van, hanem hogy mi legyen, és főleg hogyan?
Soderbergh nem másolja Tarkovszkij filmjét, nem egyszerű remake-et készít. A nagy orosz előd inkább inspirálja, elsősorban a hangulatával, bár Clooney is döbbenetesen emlékeztet az orosz főszereplőre, Anatolij Szolinyicinre, itt inkább a szerelmi szál körüli kérdéseken van a hangsúly. Ehhez a lassú, elgondolkoztató, lebegő filmhez kitűnő atmoszférát varázsol Cliff Martinez üveghangokon játszó, szférikus zenéje.
Az expresszív operatőri munka (Soderbergh!) tökéletesen szolgálja a történet álomszerű, mozaikos elbeszélő-technikájának (szintén Soderbergh!) megjelenítését. A film kiállítása (természetesen) tökéletes, de most nem a különböző speciális effekteken a hangsúly, sokkal lényegesebb volt a Solaris körül keringő űrállomás szűk szobácskáinak, klausztrofóbiás tereinek megjelenítése, valamint a szinte lélegző, lüktető, hatalmas élő, organikus égitest ábrázolása. Kék-szürke, illetve ibolya-narancs. Jelen kínálatban rendkívüli, figyelemre méltó, szép alkotás, de csak elhivatottaknak, filozofálgatásra hajlamosaknak! És Tarkovszkij hívőknek is, mert talán, így érdemes tovább.
