zene: Randy Edelman
vezényel: Sandy DeCrescent
kiadás éve: 1996
kiadó: MCA Records
játékidő: 45:33

1996 egyik különc mozija volt a "Sárkányszív", mely az akkoriban nem éppen fénykorát élő fantasy műfajt próbálta meg visszahozni a köztudatba. Ám anyagi értelemben kirobbanó sikerről nem beszélhetünk, hiszen az 57 millió dollárból forgatott film bevétele Amerikában - néhány millió híján - csak megközelítette a gyártási költséget, bár a világviszonylatban összeszedett 115 millió már szebbé teszi a képet. Noha a nézők nem tolongtak a mozikban, a VHS-piacon minden bizonnyal jobban teljesített a produkció, ami nem is volna meglepő, hiszen egy összességében kedves történetről van szó, mely olyan fogalmak fontosságát hangsúlyozza, mint a barátság és az önzetlenség.
Krisztus után 984-ben járunk, történetünk egyik főhőse a király utódjának, Einonnak kardforgatást tanító Bowen lovag (Dennis Quaid). Egy nap a zsarnok uralkodó csapatával rátámad a neki ellenszegülőkre, ám a küzdelmek során meghal, s közben kamasz fia is életveszélyesen megsebesül. A halál torkából úgy menekül meg, hogy anyja és Bowen elviszik Dracóhoz, a sárkányhoz, aki abban bízik, hogy az új király nem folytatja majd apja kegyetlenkedéseit, ezért fél szívét odaadja a hercegnek. Ám a felnőtt Einon (David Thewlis) még apjánál is gonoszabb királlyá válik, aki rettegésben tartja alattvalóit. A megkeseredett Bowen mindezt a sárkány szívének tulajdonítja, ezért elhatározza, hogy mind egy szálig kiirtja a hatalmas lényeket. Célját majdnem el is éri, mert végül már csak egyetlenegy marad belőlük: Draco, kinek révén a lovag emberére, pontosabban sárkányára akad. A két egykori ellenség végül szövetséget köt a megélhetés reményében: Draco lesz az ádáz bestia, akit a rettenthetetlen lovag legyőz, ezzel a szemfényvesztéssel pedig városról városra járva söprik be a hálás nép elismerését s persze pénzét...

Számos esetben megtörténik, hogy amikor évtizedek elteltével megnézünk valami régi kedvencet, a csalódás lesz úrrá rajtunk: a maximum az aurát eltaláló ütésekkel teli bunyók koreográfiája már leginkább szánalmas, a poénok sem találnak be, inkább feszengünk rajtuk, sőt az egész valahogy vontatott, és a felemás nosztalgiázás mellett leginkább azon értetlenkedünk, vajon mit is láttunk bele anno egy ekkora vacakba. Szerencsére a "Sárkányszív" esetében nincs ilyenről szó, mert Rob Cohen mozija közel húsz év elteltével is szeretetreméltó, humorral sem spóroló darab maradt, melyet nem csak a kisebbek élvezhetnek. A cselekmény az igényes kalandfilmek közé emeli az alkotást, minden korosztályt leköthet, és a sárkány utolsó jelenete, meglepő szomorúsága ellenére vagy éppen amiatt, többszöri újranézés alkalmával is ugyanolyan felemelő. Dennis Quaid mint a morcos mentor, illetve David Thewlis az aljas királyként példás választásnak bizonyult (rajtuk kívül itt van még Julie Christie, illetve Pete Postlethwaite), ahogy persze a tűzokádót megszólaltató Sean Connery is.
Filmünk többek közt arról nevezetes, hogy ez lett az első olyan élő szereplős mozi, melynek számítógép animálta karaktere nemcsak főszereplő, de beszél is. Problémás pont is lehetne a pixelekből álló főhős, ám mégsem az. Bár napjaink valósághű CGI technikájával el lettünk annyira kényeztetve, hogy az eltelt évek némileg azért érződjenek itt, azonban e tekintetben sincs okunk komoly panaszra. Három évvel járunk a "Jurassic Park" után, és mintha csak a hasonló figurákkal teli dínókaland trükkjeivel bizonyító ILM Steven Spielberg produkcióját gyakorlatnak tekintette volna Draco megvalósításához, akinek arcvonásaiban Sean Conneryé is visszaköszön. A méltatás során meg kell említeni az igényes szinkront is: Szabó Sipos Barnabás, Alföldi Róbert és Dörner György hibátlan hármasa mellett kiemelendő Sinkovits Imre, aki annyi harmóniával és jóindulattal tölti meg Draco személyiségét pusztán az orgánumával, így téve felejthetetlenné őt, hogy ez esetben óriási hibát követ el, aki nem ismerkedik meg a magyar verzióval is.

Az első filmzenéjét a hetvenes évek közepén jegyző, lassan száz produkcióhoz score-t készítő Randy Edelmant könnyed, leggyakrabban romantikus vígjátékok zeneszerzőjeként szokás számon tartani. És bár a sok klisé miatt e műfajban talán a legnehezebb maradandót felmutatni, Edelmannek mégis sikerült olyan műveket megalkotnia, mint az "Aludj csak, én álmodom" vagy a "Hat nap, hét éjszaka" aláfestése, de e stílusban még napjainkban is komponál élvezetes darabokat, mint amilyen a 2010-es "Szökőhév" muzsikája. Ugyanakkor, bár a szerzőt alaposan beskatulyázták, mégis képes volt más műfajokban is figyelemreméltót írni: álljon itt példaként "Az utolsó mohikán" (ahol Trevor Jones mellé vonták be) vagy éppen a "Gettysburg". Edelman Rob Cohen házi zeneszerzőjének számít, akivel eddig hat mozit készített, bár további együttműködésükre azért nem mernék fogadni, mert a direktor 2012-es "Alex Cross"-ának már az a John Debney jegyzi a score-ját, akit az előző Cohen-mű, "A Múmia - A Sárkánycsászár sírja" zenei munkálataiba vontak be azzal, hogy Edelman már kész, ámde kidobott munkájának jelentős részét, vélhetően újravágás miatt, dolgozza át és egészítse ki.

Cohen és Edelman kollaborációja pont húsz éve kezdődött, amely hosszra ugyan akad néhány példa Hollywoodban, viszont csak ők az egyetlen rendező-zeneszerző páros, akik közös munkái címének pontosan felében megtaláljuk a sárkány szót; az eddig nem említett "A Sárkány - Bruce Lee élete", ahol a duó először dolgozott együtt. Ez a folyamat ugyan mára megszakadni látszik, de az biztos, hogy a legminőségibb darabja a "Sárkányszív" lett, akár a film, de különösen a hozzá írtak tekintetében. Hiszen ha akad olyan filmzene, mellyel érdemes elkezdeni a score-okkal történő megismerkedést, az éppen ez. Ellenállhatatlan, a szó jó értelmében vett módon slágeres műről van szó, s jellegzetessége, hogy a szimfonikus zenekar annyi maradandó témát eljátszik, hogy szinte meg sem tudjuk számolni. A melankolikus, dallamos zenei világ a fő jellemző, erre a legjobb példa a három nyitó track. Az első hallásra visszadúdolható, kedves furulyás dallammal kiegészített "The World of the Heart - Main Title"-lel indul az album, és ezt minden idők talán legmegindítóbb filmzenei szerzeménye, a "To the Stars" követi, hallatán pedig szem nem marad szárazon. Ez egyben a sárkány témája is, melyet "Draco" címmel egy békés, rövidebb verzióban is meghallgathatunk. A harmadik szerzemény a "Wonders of an Ancient Glory", mely szintén szívfájdító, és tényleg olyan hatású, mintha csak valamiféle mementója lenne egy réges-régi, letűnt korszaknak. Ezek összegzését, "Finale" címen a soundtrack legvége tartalmazza.
Még csak az album elején járunk, de továbbra is futnak be a különféle önálló, az eddig elhangzottakból egyáltalán nem, vagy csak jelzésértékűen dolgozó témák: a negatív karakter dobbal s fenyegetően "ugató" kórussal érkezik ("Einon"), Bowen egy andalító, akusztikus gitáros és furulyás szerzeménnyel jelzi jelenlétét ("The Last Dragon Slayer"), illetve lovaglást szimbolizálva ("Bowen's Ride"), és még a "Re-Baptism" közepén is feltűnik egy olyan melódia, melyből másnál főtéma válna. A néhol középkori kalandfilmes jellegű muzsika kiemelkedő pontjai tehát a felsoroltak, míg az eddig nem említett néhány szerzemény közt például olyanokat találunk, mint a nyugtalanul indító "Bowen's Decoy" vagy a hősies "Kyle, the Wheat Boy".

A score minden szerethetősége ellenére azért akad néhány pont, ahol lehetne hibát találni. A megszokott Edelman-féle, a szimfonikusokat szintetizátorral kiegészítő stílus nem mindig a legtökéletesebb elegy, emellett a szerző inkább a szép és fülbemászó dallamok mestere, a mozgalmasabb vagy feszültebb részeket viszont olykor áthidaló, dobos csapkodással oldja meg, mint az "Einon"-ban is. Ráadásul mintha a hangszereléssel sem stimmelne minden, mert az akusztikus gitár például több ponton meglehetősen furcsán szól. De mindezek ellenére egy igen értékes, elképesztően témacentrikus műről van szó, amelyhez fogható ma már sajnálatosan ritka. Személyes vonatkozásban jól jelzi ezt, hogy annak idején már a főcím első percében tudtam, hogy még aznap meg kell vennem CD-n (amelynek címlapján Draco valamiért egy lovagra lecsapó meteorként van ábrázolva), annyira meghatározó a zene. Napjaink lélektelen, sorozatban gyártott tucatfilmzenéinek korában igencsak hiányolja az ember az ilyesmit, mint Randy Edelman ezen munkája, melynek érző-dobogó szíve van. És ez bizony nem egy sárkányé.