zene: Mark McKenzie
vezényel: Peter Breiner
kiadás éve: 2000
kiadó: Varése Sarabande
játékidő: 39:31

Mivel az 1996-os "Sárkányszív" végül behozta költségeit, a Universal egy eleve a házimozis piacra születő folytatást álmodott meg, csak okulva az esetből, ezúttal egy kimutathatatlanul alacsony összegből. Mivel a korábbi mű egy kerek egész, lezárt alkotás volt, a második kört egy bárgyú humorú, szedett-vedett történettel tudták le, mely annyira az, hogy szégyenszemre vissza kellett ugranom a prológusra, hogy teljesen megértsem annak az erőltetett halandzsának a logikáját, melyet egy mellékszereplő darál le az első percekben. Ennek zanzája, hogy bocs, vissza minden, Draco, az utolsó sárkány mégsem az utolsó volt, hiszen barlangjában fennmaradt egy sárkánytojás, melyet a haldokló Bowen lovag rábíz egy kolostorra, hogy ők költsék ki (ez valóban így hangzik el, de a tömött sorokban kotlani induló szerzetesek látványától szerencsére meg vagyunk kímélve). Ám egy titokzatos üstökös elhaladásáig rejtegetni kell a teremtményt ahhoz, hogy ne váljon valóra egy szörnyű jövendölés, mely az emberiség és a film nézőinek további szenvedését vonná maga után. Lényeg tehát, hogy megszületik Drake, az utolsó utáni sárkány, ám vélhetően koraszüléssel, hiszen a megvalósítása úgy viszonyul az ILM-féle, Sean Connery arcát is kölcsönvevő elődhöz képest, mintha a cég kirúgott dolgozói adták volna a szakmai tanácsokat.
A direktor, Doug Lefler nem túl ismert, rendezőként "Az utolsó légió" kapcsán lehet még megemlíteni, azonban fő profilja a storyboardrajzolás, mely poszton legutóbb "Az óriásölő" és az "Óz, a hatalmas" című látványfilmeknél bukkant fel. Sztárparádé nincs, ahogyan semmilyen parádé sem. Egy visszaemlékezésben látjuk ugyan az idős Bowen lovagot, de Dennis Quaid egykori szerepében most egy mérsékelten szimpatikus hajléktalan álcázza magát Gandalfnak. A jóindulatúan debil sárkány hangja egy szinkronszínész, Robby Benson lett, aki azért nem egy Sean Connery (a magyar verzióban Sinkovits Imrét Cseke Péter váltotta). Nem akarnék csúsztatni azzal, hogy a szereplők jókora ripacsok, ahogy arra pedig számítottam volna, mert ilyenről nincs szó, egyszerűen csak híján vannak a karizma legcsekélyebb töredékének is. Mindvégig olyan érzésem volt, hogy a szöveges szerepet kapó férfiak és nők, valamint a statiszták a hibátlan, élére vasalt, frissen mosott középkori ruhájukban csak úgy téblábolnak erre-arra, várva, hogy leteljen végre a munkaidő. Kellően óvatosak azért, hogy a belső jelenetekben ne lökjék meg a díszletet, mert nagyot üt, ha felborul, különben sincs pénz kijavíttatni, miközben a néző arra készül fel, hogy mindjárt meglátja a lobogó mandulákat, ahogy beleásítanak a kamerába a leglátványosabban unatkozók. Unatkozik a néző is, hiszen bár történés még csak-csak akadna, viszont csupán a senkit sem érdeklő fajtából.
Az egész produkcióról süt az, hogy igazából senkinek semmi kedve nem volt hozzá, de ha már belekezdtek, ráadásul pénz is járt érte, nyögvenyelősen ugyan, de végigcsinálták. A komolyan vehetetlen főgonosz (Harry Van Gorkum - "A végzet ereklyéi: Csontváros") elképesztően briliáns terve csak alig jobban átlátszó, mint az ablaküveg, s az alacsony színvonalra jellemző az is, hogy az indokolatlanul gyorsan összebarátkozó sárkány és Geoff, a főhős lovászfiú (Chris Masterson - "Már megint Malcolm") úgy próbál feltűnésmentes lenni, hogy kiállnak beszélgetni a környék legmagasabban fekvő pontjára, egy sziklára. De a büdzsé miatt szerencsére folyamatos a "haladjunk, gyerekek, haladjunk!" érzet, így legalább a játékidő csupán nyolcvan perc lett. Ezzel meg is említettem volna az egyetlen pozitívumot a produkció kapcsán, ha nem lenne ilyen a zenéje.

El sem tudjuk képzelni azon zeneszerzők dilemmáját, akik látják, hogy az adott produkcióval nemcsak, hogy akadnak problémák, de a film egyenesen a probléma szinonimája maga. Mark McKenzie-nek viszont nem volt sok vesztenivalója, hiszen bármennyire is tehetséges szerzőről van szó, mégis valahogy elkerülték a legalább csak minimálisan ismertté vált mozik. Biográfiájában tallózva feltűnő, hogy ugyan nem sok filmzenét jegyez, a lista valamiért mégis rendkívül hosszú. Ennek magyarázata, hogy nagyon keresett hangszerelőként, e minőségében pedig közel száz produkciónál működött közre, köztük olyanoknál, mint az "Egy becsületbeli ügy", a "Karácsonyi lidércnyomás" vagy a "Pókember". Önálló szerzőként jegyzett score-jait nem sokan ismerik, épp ezért hívnám fel a "Stella" (eredetileg "Blizzard") című mesefilmjére a figyelmet, mely ha közkedveltebb lenne, sokszínű szimfonikus aláfestése minden bizonnyal a nagy karácsonyi filmzenei klasszikusok sorában kapott volna helyet.

Randy Edelman a "Sárkányszív"-hez egy örökérvényű kalandzenét írt, így a folytatás komponistájának magasra lett rakva a léc. McKenzie-vel a két muzsika folytonossága viszont biztosítva lett, hiszen hangszerelőként többször dolgozott fenti kollégája közelében. A film minősége mellett talán az is egy kisebb fejfájást okozhatott neki, hogy milyen mértékben használja fel elődje szerzeményeit, azonban sikeresen eltalálta az arányt. Bár az újrázásban komolyan vehető dráma egyáltalán nincs, Edelman legszívhezszólóbb témái át lettek véve a zenéhez. A "Sárkányszív" aláfestésének legkiválóbb témái a "Dragonheart: A New Beginning, Main Title", a "Friar Peter Went to Heaven", a "Dragon Heaven", illetve az "Of My Heart to Thee I Give" című művekben köszönnek vissza. Az látható, hogy az Edelman-féle, szintetizátorral kiegészítettnél jobb lett itt a kifejezetten szimfonikus zenekari hangszerelés, ám elsősorban a film nevetségessége, valamint a régi zenei témák jelzésértékű, némileg gyorsabb, olykor kapkodóbb felbukkanása miatt az első részben tapasztalt mélységük szinte teljesen megszűnt.
Edelman korábban számtalan témát írt, amivel McKenzie is igyekezett lépést tartani a folytatásnál, az átvetteken túl így több új és emlékezetes motívumot kapunk. Ezek közül a "Serenade to the Stars" egy szerethető, akusztikus gitáros mű, míg a "Renaissance Banquet" pontosan olyan, amilyennek a címéből gondolnánk: egy furulyás, középkori hangulatú, akkori táncmulatsághoz kiválóan illő darab. Kifejezetten csodálatos lett a "My Heart Goes With You", melynek azonos című betétdal verziója a stáblista alatt szól. Utóbbi előadója Rona Figueroa, aki a filmben is feltűnik (ahol a pallérozott elméjű lovászfiúnak jellemzően későn esik le a nyilvánvaló tény, hogy lány). E dallamot ezenkívül még a hárfás-fuvolás "Tai Chee" is tartalmazza, s ez ugyan csak 46 másodperces, mégis a soundtrack legbensőségesebb része. Dicséretes színvonalú lett még a repülés témája, a fanfáros "I'm Flying?!", illetve a melankolikus, kedvesen záruló "Knighthood and the Old Code" is.
A problémás pontok a mozgalmasabb szcénák alá születtek, ezek valahogy nem lettek maradandóak. Joe Hisaishi akciódúsabb kompozíciói ugrottak be róluk, márpedig amennyire szenzációs a lírai dallamok terén a japán mester, annyira nehezen fogyaszthatóak olykor a dinamikusabb vagy feszültebb megközelítésű szerzeményei. McKenzie esetében is az ilyesmit jobban műveli például Patrick Doyle, emiatt az olyan, néhol túl harsány rézfúvósokat is bevető trackek, mint a "Lian's Awesome Fight", a "Dungeon, Skeletons, & A Dragon", a "Chinese Battle the Knights", a "Terragoth Ambush!" vagy a "Dragon Fight", nem éppen a mielőbbi újrahallgatásra ösztönöznek.

Ugyan szorosabb kapocs nem feltétlenül alakul ki a zene és hallgatója között, és nem is beszélhetünk tökéletes műről, de az mindenféleképpen szomorú, hogy Mark McKenzie a második "Sárkányszív"-hez herdálta el ezt az igényes szimfonikus muzsikát. Bár a műnek akadnak olyan pontjai is, melyek átléptetése egy esetleges újrahallgatáskor már nem lenne meglepő, összességében egy sok szép dallammal rendelkező, tisztességes kalandzene született meg.