Az opus mandarin nyelven a "Shozhou he" névre hallgat, amely a film titkos főszereplőjére, a Sanghajt átszelő Shozou folyóra utal(na). Végignézve a csöppet sem unalmas, kifejezetten érzelemdús, és még az agyat is megmozgató 85 percet nyilvánvaló, hogy a magyar címben miként keveredik Gizike a gőzekével. A főszereplő bártáncosnő nem szirén, hanem sellő, vízitündér, gyengébbek kedvéért: felül szőke hajas baba, alul hal, ami ugye messze nem azonos a görög mitológiából ismert félig madár, félig asszonytestű keveréklénnyel, hacsak nem abban, hogy mindkét hibrid előszeretettel csábítgatja halomra az útjába akadó hajósokat.
Ha a néző képes túllépni e mitológiai keveredésen, szövevényes, posztmodern szerelmi történet kellős közepén találja magát. Az egyes szám első személyű narrátor, a videofelvételekből élő Lao meséli el kettejük (Meimei, a bársellő és saját maga) szerelmét, amelyben egy urbánus legenda, az újságok szalagcímeit hosszú időre kibérelő tragikus románc szálai fonódnak össze. Nevesítve: a motoros futár, Mardar és fiatal kedvese, Moudan végzetes kimenetelű vonzalma, mely a hölgy szerelmi csalódástól vezérelt öngyilkossági kísérletébe torkollik (Moudan elkeseredésében a Shozouba veti magát, Mardar pedig nyugalmát veszítve éveket tölt boldogtalanul a felkutatásával).
A film igazi posztmodern állatorvosi ló: metaszerkezet a javából. A narrátor, Lao azért kezdi mesélni a legendát, mert szerelme, Meimei követendő példaként, klasszikus románcként (lásd: Romeo és Júlia, Trisztán és Izolda) az elkötelezettség, a bizalom, a kötődés metaforájaként állítja elé. Lao, akit nem látunk a filmben, csak a (kamera) szemén keresztül érzékeljük az eseményeket, megrendezi a legenda saját(os) olvasatát, játszik az alaphelyzettel, feltételes módban beszéli el, hogyan is bontakozhatott ki és vezethetett tragédiához a két szerelmes története. Időnként megakad, abbahagyja a szerelmes film "rendezését", majd továbbszövi az eseményeket, melyekből igazi film noir-t kerekít (ami stílusában, és abban, hogy a Meimeit és a Moudant megformáló színésznő, Zhou Xun azonos, Alfred Hitchcock Vertigójával és Wong Kar-Wai Chungking Expresszével mutat rokonságot); miliőrajzot készít a kínai alvilágról, a piszkos üzletekről, melynek ingoványán a párocska lápvirágszerelme szárba szökkent.
A kézikamerával rögzített képek, az identitásváltások, az egyes szám első személyű, feltételes módban elmondott történet - amelynek egy pontján a szálak azzal gabalyodnak végleg egymásba, hogy a legenda motoros futára a bártáncosnőben, a sellőben elveszett szerelmére ismer - arról mesél, hogyan álmodjuk mindannyian a szerelmet.
Keverjük a realitást a vágyainkkal, mintának tekintjük az elhíresült, izzó szerelmi történeteket, kiválasztottunkat hipotetikus tulajdonságokkal ruházzuk fel (Moudannak hisszük Meimeit, Meimeinek hisszük Moudant). Arról mesél, hogyan használjuk a feltételes módot, játsszuk le mindannyiszor a "mi lett volna, ha" összes variációját, hogy aztán, ha még mindig "szerelemre vagyunk hangolva", újrakezdjük egy másik Igazi oldalán, elkerülve a Shozou zavaros habjait.
