Civilizációs nyavalyáiból - mint heveny mobiltelefonálás - kigyógyulni vágyó, törékeny tanárnő szigetet keres. Legyen kicsi, a külvilágtól elzárt, tengerre nyíló (sziget esetében ez a minimum), s ami a fő, ne legyen térerő. Pedig a Rövidlátók épphogy a térerőről kíván szép dolgokat szólni a maga megkapóan egyszerű módján, de nem ám a mobil vételi viszonyokról, hanem épp ellenkezőleg; arról a térerőről, melyet békés egy helyben maradással lehet előhívni. De az ilyen nem jön elő csak úgy, szíre-szóra, legelőször is csönd kell hozzá és mozdulatlanság - két felettébb rémisztő tényező az uralkodó trendekkel fekvő/kelő mozgóképes szakemberek körében. Az ún. world cinema szekcióba sorolt japán Naoko Ogigami (a Rövidlátók a rendezőnő negyedik filmje) kipróbált szisztémával dolgozik: épp csak annyit mutat meg a világtól elzárt, csendes egy helyben levés derűjéből, hogy szereplői szelídsége még az avatatlan szemek számára se tűnjön átverésnek, valami gyengített grimasszerű, erőszakolt mutatványnak. A world cinema nyugati áramlataival szemben Ogigami a teli ürességgel játszik, színészei beszédes pantomimot űznek, szelíd komédiát, melyben a csábító már az elején csatát nyer, hisz afelől semmi kétség, hogy az új érkező némi kötelező húzódozás után ne adná meg magát a tengerparti reggeli tornák és a szemlélődő jégkásázás rituáléinak. A Rövidlátók egy nálunk még alig ismert műfaj, a zen-vígjáték egyik erre tévedt, kedves fecskéje: nem sok vizet zavar, s alighanem épp ez lehetett az alkotók célja is vele.
