Egy zavaros vígdráma, amit elvisz a hátán a tehetséges színészgárda, név szerint: Jane Fonda, Felicity Huffman, sőt Lindsay Lohan. Az Anya, lánya, unokája című film egy drámai témát jópofiz el vidám beszólásokkal, és hát drámának felszínes, vígjátéknak meg komoly, de 60 százalékban így is jól szórakoztunk.
Az Anya, lánya, unokája története kicsit bonyolított háromgenerciós dráma: van egy 17 éves csaj (Lohan), aki utálja az anyját (Huffman), aki nem bír vele és lepasszolja nyárra a nagyanyához (Fonda), akit mindketten utálnak. A kaliforniai csinibaba egy Idaho-i mormon ksivárosban ismerkedik, akivel csak tud, és közben kibeszéli, hogy imádott mostohaapja 12-14 éves koráig dugta. A nagyanya szólt az alkoholista anyának telefonon, aki ordítva rohant oda, hogy hazudik a lánya, aztán mégis elhiszi.
Dráma a téma, a stílus viszont vígjáték. A sorozatok után a filmekben is kezd divatos lenni a műfajok keveredése, hiszen épp nemrég láttunk vicces horrort, ami még fut is a mozikban. Az új hibridműfajokat meg lehet szokni, mert egyre több ilyen készül, és ez sem tűnt annyira vadhajtásnak. Míg a dráma, vígjáték, thriller keveréke a Született feleségekben működik, itt az előbbi kettő inkább csak 60 százalékosra jött össze. Mindenesetre sokszor nevettem rajta, és néha könnyeztem is. Szoktam.
Persze Huffman itt is jól hozza a sorozatban bevált Lynette Scavó-figurát, ha nem is átütően. És ha már színésznők: nekem Lindsay Lohan is tetszett. Legutóbb az Utolsó adás című filmben nem okozott csalódást, és most jól hozza a civilben megszokott kiskorú lotyó-szerepét. Csak azt nem értem, hogy hogy lehet ekkora mellekkel kényelmesen játszani melltartó nélkül. Az első sokk egyébként, ami a film közben ért, az maga Fonda megjelenése. A színésznő hetvenévesen úgy néz ki, mint egy kisportolt ötvenes, főleg, mert szerepe szerint is egész életében hat órakor vacsorázott és este tízkor bújt ágyba.
Gerry Marshall színész-producer-filmrendező több mint ötven filmben játszott, ebből sok televíziós epizódszereplés, a többi szinte mind ismeretlen című játékfilm. Ha a rendezéseit vesszük sorra, akkor kezdjük egy 17 évvel ezelőtti (a korábbi tizenöt film nem számít) kiugrásával: Ha emlékszünk a Micsoda nőre (Pretty Woman) Julia Roberts-szel és Richard Gere-rel, akkor tudjuk, hogy egy romantikus vígjátékot láttunk elsősorban egy kurváról.
A rendező akkor nem ment bele a prostituált mélylélektanába (bár kiderült, hogy nem mindenkivel smárol), és most sem azzal foglallkozik, hogy milyen szar volt a lánynak, hogy a mostohaapjával kellett lefeküdnie, inkább azzal, hogyan jöhetnek ki a legviccesebb dialógusok ebből a helyzetből. A baj, hogy így sokszor leegyszerűsíti a lényeget. Íme egy példa:
- Nem tudod megkülönböztetni a hazugságot az igazságtól.
- Aha, akkor már értem az összes problémámat.
