Píszí rájder - Benoit Delepine, Gustave Kervern: Aaltra (film)
Ha a világ filmkészítése valamiben szinte magától értetődően képes megtalálni a helyes arányokat, az színes/fekete-fehér viszonylat. Épp annyi jut a fekete-fehér relációba, hogy az ember újra meg újra rácsodálkozhasson, jé, ilyet is tud a mozi - persze könnyű menet lenne sorolni a példákat arra, amikor tökéletesen funkciótlanul fárasztanak ezzel a megoldással. Siessünk hát leszögezni, az Aaltra alighanem rosszabbul mutatna színesben. Ráadásul nemcsak veszettül monokróm az istenadta, de végig direkt roncsoltnak is tűnik - hangyásnak. Ja, ez egy hangyás film, egyéb tekintetben is... Mielőtt azonban ennek részletezésébe belemennénk, a fekete-fehér világban is érdemes valamennyire betájolnunk a darabot. A hetvenes-nyolcvanas évek ilyesmiben érdekelt élversenyzőinek képei köszönnek le a vászonról - feltételezhetően életkori okokból; az alkotópár (ugyanazok rendezték, akik főszereplik a filmet) ekkor (pontosabban az egyik ekkor, a másik akkor) élhette a mozi iránt legfogékonyabb - szinte gyermeki - korszakát. A díszszemle kézenfekvő: Wenders, Jarmusch, Kaurismäki... Megjárja mint társaság.
A "jó társaság" amúgy mindig is fontos lehetett az francia tévékomikusoknak; például Maurice Pialat baráti ösztönzésére fordultak a filmkészítés felé. Például jelen, látványosan minimálbüdzsével forgatott opusukban is kedvvel mutogatják magukat - vélhetően haveri alapon - híres emberek; az emlegetett Kaurismäki mellett mondjuk hosszan van módunk gyönyörködni Benoit Poelvoorde farában, na jó, csuda csinos, amerikai zászlót mintázó klottosának hátsó felében, amikor valóságos (értsd filmen kívüli) szülővárosának motokrosszversenyén osztja az észt, mint mindent (rosszul) tudó néző. De Guy Ritchie rajongói is összesúghatnak a zsöllyében, nézd, nézd, nem a Jason Flemyng az ott! Az hát! Ezzel nem azt akarom kidomborítani, hogy mennyire büfé vagyok szubkultikus héroszok felismerésében (naná, másoltam az egészet), inkább arra utalok, hogy az Aaltra eleve kúlnak készült - nálam ez hendikep.
Ám a jófejtoborzó egy átgondolt mechanizmus másodlagos eleme. Fontosabb a témaválasztás, a meskete maga. Arról van szó ugyanis, hogy két krónikusan lúzer, kellemetlen marha - jócskán önhibájukból - együtt bírnak megnyomorodni, minek hatására még kellemetlenebb marhákká lesznek. Nyilvánvalóan abból az alkotói megfontolásból, hogy az a kirekesztés maga, ha mindig kesztyűs kézzel bánunk a sorsüldözöttekkel. Tehát amíg csak szépelegve szólunk hátrányos helyzetű harcostársainkról, addig nem is vesszük őket (továbbra sem) emberszámba, hisz annyit sem érdemelnek tőlünk, hogy nevessünk rajtuk vagy megbeszéljük esetleges gyarlóságaikat - nos, azért ettől nem kell még hasra esni, kábé egy toleranciakurzus kishaladó foka. Attól ugyan még szolgálhat egy igazán szórakoztató film alapjául (nincsen okunk szerénykedni, Bodó Viktor egészen üdítő [kiváló, na!] Citromfej című, ugyancsak zéró költségvetésű filmje [szegény Citromfej mekkora csárdást kaszál a városnéző retardáltak gyámolától...] éppúgy e film műtörténeti előzményének számít, mint mondjuk a híres Szelíd motorosok - persze azzal a nem feltétlenül [nekem azért mégis] elhanyagolható különbséggel, hogy az utóbbit vélhetően látták [láthatták] Delepine-ék).
Igyekvő kísérlet tehát, nem vitás - ugyanakkor számtalan baj forrása általában, ha az ilyesmi nagyon látszik egy filmen. Az a nagy szó, hogy az Aaltra ezzel együtt jó mulatság, férfimunka! Mert eljön az a pont, amikor az igyekezet már idegesítővé válik, s betölti így eredeti hivatását, urambocsá' dramaturgiai funkcióját! Akarva vagy akaratlan - nem kell túl megengedőnek lenni, hogy kettesre vegyük (ám tartsuk nyugodtan szárazon a kisördögöt).
A hősök szinte halálra vannak motiválva ahhoz, hogy utálatosak legyenek: hülye kolléga, krakéler főnök, reménytelenül terméketlen házasság, megalázó szarvakkal, dettó reménytelenül elszalasztott álmok - és ez csak az egyikük. Hú, nagyon be vagyunk biztosítva, mert azt biztos nem lehet, hogy csak úgy, abstart lehülyeseggfejezzünk egy nyomorékot, pláne kettőt. De csak - önhibájukból, önhibájukból - megnyomorodnak a rohadékok, és végre indulhatnak Finnországba (kis namuri kitérővel). És kezdődik, ami ígérve van, a tolókocsis road-movie, melynek során a megátalkodottak a rájuk rótt disznóságokat elkövethetik. S ezen gaztettek véghezvitele adatik úgy elő, hogy kénytelen vagyok lemondani hosszan sorolt fenntartásaim mindegyikéről. Mert az összes kaland hosszabb a megértéshez, a felfogáshoz szükséges időnél. Minden egyes áriájuk túlmegy az önfeledt kiröhögés határán, el egész a mondott idegesítőségig. El a kellemetlenségig, megszülve ekképp az igazi "fekete komédiát", már-már a tragikomédiát. Nem egyszerűen kiröhögjük őket - na azért nem a hőseinket, hanem "csak" az áldozataikat, de ez is több az elégnél. Így mikor végre eléri az üzemi feszültséget a mű, menten észrevétlenné válik az egész (szó nincs többet alkotói igyekezetről, inkább mi menekülnénk a következő jelenetbe), s úgy marad ott nekünk (pattanásig feszülten, tényleg). S ez nem jöhetne össze gondolat nélkül, csupán egy jópofa (vagy annak szánt) ötletből.
A gondolat meg ritkább madár manapság a moziban, mint a fekete-fehér film. Ne hagyják ki!
