A Krétakör Phaedra-átirattal nyitotta az évadot. Tasnádi István drámája a görög mitológia teréből és idejéből kiemelve mai környezetbe helyezte át a királyné történetét, amit Schilling Árpád kétnyelvű előadásban állított színre. A német színészek között egyedül a Phaedrát játszó Udvaros Dorottya beszél magyarul. De nem csak ezért idegen. Öregedni mer egy olyan környezetben, ahol mindenki egészségesen tahó vagy infantilis módon steril. Férje, a saját szobrává merevedett király kómában van: se nem élő, se nem holt.
Áll az idő, félúton élet és halál között, de ez sem a királyi udvaron, sem az országon nem látszik. Ezt mutatja a színpadkép is: lakás, műtő, kiskert egy térben, békésen egymás mellett. A trónörökös nem akar király lenni, de nem akar mást sem: a nők nem érdeklik, emberi kapcsolatai nincsenek, a világot a számítógép hűvös modelljeként képzeli el. A világ problémamentes, legfeljebb néha lefagy a szerver. A kar pedig az átlag: színesek és felszínesek, fiatalok, de elég bölcsek ahhoz, hogy tudják, az erősebbnek mindig igaza van.
Nem csoda, hogy a királynő ebben a környezetben idegen marad. Ugyanis él, tehát tudja, hogy az élete véges. Vágyai vannak, szeretni akar, fél az öregedéstől. Iszonyodik természetes gyermekétől, a mobiljával játszó bikafejű Minotaurusztól, beleszeret viszont fogadott fiába. Hippolütosz (Christoph Gawenda) azonban visszautasítja. A bűnre nincs bocsánat, a visszautasított bűnnél viszont nincsen megalázóbb. Aztán a fiú mégis úgy dönt, átveszi a trónt, no meg apja feleségét is. Szaurosz (Ferdinand Dörfler) még Phaedra ágyában is helyettesíti a kevéssé jó kiállású, de az uralkodói imázst gondosan ápoló és mindent dokumentáló új királyt. S ekkor ébred fel álmából Theseus (Rácz István), aki mintha csak régi kalandjaiból tért volna meg, nem is veszi észre, hogy udvara és felesége már majdnem elveszett. Ám hatalma még a régi: az új idők új emberei megrettennek a legendás királytól.
Úgy tesznek, mintha nem történt volna semmi, de Phaedra bepanaszolja a királynál vérfertőző fiát: bosszút áll a visszautasításért. A király fel is áldozza fiát, majd megkérdi, mi van vacsorára.
Udvaros Dorottyán kívül leginkább Tilo Wernert kell kiemelni a színészek közül, de emlékezetes a veterán harcos szerepében Ferdinand Dörfler alakítása is. Ágh Márton díszlete és Benedek Mari jelmeze pedig látványos, de nem meglepő.
Minden a helyén van, mégsem maradéktalan az élmény. S nem azért, mert ez a koncepció Phaedrát idegenné teszi. A megoldások ismerősek, de nem illeszkednek pontosan. A rendezés nem akarta eldönteni, hogy a mítosz vagy a pszichoanalízis, a deklamált klasszikus verselés vagy a lemezlovas jós felé billenjen a mérleg. A kettő együtt viszont sok. Mindent bele, mint egyszeri vendéglős a görög salátába. Ráadásul ez a mitológiába öltött világvége a Krétakör esetében a Térey Niebelung-lakóparkjával ennél hitelesebben került be a repertoárba. A darab nem rossz, a rendezés mutatja Schilling tehetségét, és akik szeretik a Krétakör előadásait, nyilván megtöltik a Trafó nézőterét. Ám a Phaedra már nem nekik készült; exportcikk, amely nem annyira a német közönségnek, mint a német kurátoroknak szól.
