Különleges esztétikai képződmény a Zsótér Sándor rendezte előadás a Radnóti Színházban. Ha a néző bírja és kibírja, rendkívüli élményben lehet része - de éppily adekvát befogadói magatartás a heves elutasítás, akár a rögvest elmenésig.

Ezt a Medeát persze nem Euripidész írta - nem mintha ettől lenne nehéz, hiszen az sem kacagtató szerelmi komédia -, hanem egy Hans Henny Jahnn nevű német író. A huszadik század első felében élt, számos darabot írt, miközben egyéb dolgok - lótenyésztés, hormonkutatás - is igen érdekelték. Ezt a darabját 1926-ban írta, majd a nácizmus elől Dániába emigrált, a háború után pedig visszatért Hamburgba, szülővárosába.

Első blikkre sűrű expresszionizmusra gyanakodnánk, és nemigen tévednénk nagyot, ámbár az előadás láttán nem könnyű eldönteni, vajon a rendező vagy az író kanyarít ki nagyobb részt a mára leginkább hevesen történeti, s e nemben - meg a retró jegyében - olykor újszerűnek látszó stílusirányzatból.

Színpad van a színpadon - pontosabban már ez sem ilyen egyszerű. Ambrus Mária a jobbára üres tér hátsó falára egy emelvényt tapasztott, rajta kanapé, ezen ülnek négyen: Medea, Jason, az idősebb és a fiatalabb fiú, akár egy királyi család. Beszélnek. Alig mozognak: olyanok, mint egy kimerevített filmkocka vagy egy fénykép - de az időtlenségből vágták ki őket, akárcsak Jahnn a Medea-történetet, és Zsótér, Jahnn-nál is szigorúbb és céltudatosabb lévén, a szenvedély olyan forrpontját merevíti ki, amelyben elmosódik, köddé válik, hogy vajon a szerelem, a gyűlölet vagy az ölés hevült izzásig, mert mind egy, ha nem is ugyanaz.

Árad a szöveg - nehéz szöveg ráadásul, és noha Ungár Júlia expresszionista módra patchworkös, azaz foltokból összetapadó fordítása mai nyelven szól, ilyen mai nyelv még sincsen, mert ez kondenzátum. Aztán hogy mi minden sűrül bele, azt is Zsótér vezényli.

Medea idősödő néger asszony - és ahogy a négert nem látni Csomós Mari figuráján, úgy a szöveg szerinti formátlanságot sem. Jasonhoz fűződő szenvedélyes szerelméből két félvér fiúgyerek született, a nagyobbikat lenyalt hajjal és merev tartással Moldvai Kiss Andrea, a kisebbiket szertelen infantilizmussal, súlyos személyiség- és identitászavarral, afféle óriáscsecsemőre véve Kocsó Gábor játssza. Hogy miből fakadt valaha a szenvedélyes szerelem, azt legföljebb Csányi Sándor fiatalságából sejthetni, merthogy Jason figurájában egyébként oly közönyösen, látszólag érdektelenül, majdhogynem unatkozva üldögél odafönn, mint akinek semmi köze az egész drámához.

Pedig éppen hogy ő a középpontja, mármint a tragédiának. Amikor hirtelen váltással a fia - akit nő játszik - helyett saját magának kéri meg Kreon király - akit szintén nő játszik - lányát, ezzel mintegy megkoronázza azt a folyamatot, melyben gyermekek és szülők egymásba gabalyodó érzéki-szexuális szövevényén keresztül ő, az örök-fiatal Jason végképp és sokszorosan elhagyja varázsló szerelmes asszonyát. És Martin Márta tejszínhabos-hatalmas Kreonjának egy könnyed társalgási dráma stílusában előadott - elcsevegett - gyilkos ítélete ilyenformán nem más, mint a legeslegutolsó csöpp a pohárban, avagy a ravasz meghúzása: hullahegyeket, kinyomott szemeket és földarabolt testeket terem Medea pokoli szenvedélye.

A színen persze mindebből semmi - legföljebb a szemek: pöttyös labdák gurulnak. Fegyelmezett, pontosan instruált színészek tovább instruálják a hangjukkal a szöveget: az játszik. Akár Hámori Gabriella Dajkája megemelt fejhangján, akár Molnár Erika - a fiúk felügyelője - kápós-színtelen hangon, akár a családi négyes az ő, úgymond, emberi intonációjukkal, mindenki szikáran és élesen fogalmaz, többnyire egyenest bele valakinek a képébe, és többnyire mi, nézők vagyunk ez a valaki. Nehéz állni, nehéz hallgatni - úgy bánt, mint a neonfény.

Schneider Zoltán követe - rémes véget ér - az egyetlen olyan figura a színen, amely, távolról és tétován, de mégis: azonosulási pontot kínál a nézőnek. Az ő kinyomott szeme volt az a nézőpont, ahonnan dermedten bámulni és értetlenül visszariadni lehet. És akkor rádöbben az ember: tán proszektúrán vagyunk Hideg falak és hideg hangok - olyan erőteljesen ellenpontozzák a pokoli akciótól dús történetet, hogy fokozzák hatását.

Jó Csányi Sándor Jasonja, ahogy szenvtelenségével leplezi űzöttségét; de legjobb, ismét frenetikus Csomós Mari - az ő Medeája az, aki űz és üldöz, és akit üldöznek. Elegáns, bár visszafogott ruha, finom tartás, higgadt póz. És mondja: "Gyermekem hátába hegyes vasat vertem..." - mindjárt kettőébe, mert egy mozdulat ölte meg a két összeölelkezett fiút.

A majdnem üresnek és majdnem hatalmasnak látszó tér sima falairól akár a pingponglabda verődnek, csapódnak, pattannak a szavak szanaszét. Arról tudósítanak, hogy Héliosz unokája, a varázshatalmú, fekete bőrű, testvérgyilkos Medea elkövette az elkövethetetlent.

Aki kibírta, tán úgy érzi: az évad kiemelkedő előadását láthatta. Én kibírtam.