A főiskolás évek alatt szakma és közönség egyaránt csak "a Tordai Teri lánya"-ként emlegette a háta mögött. Négy évre volt szüksége ahhoz, hogy a drámairodalom klasszikus szerepeiben bizonyítsa: önálló személyiség. Stella DuBois, Lady Macbeth, Amália, Lavinia megformálója huszonhat éves, friss Jászai Mari-díjas.

Magyar Narancs: A főiskolán Zsámbéki Gábor osztályába járt. A legtöbb volt osztálytársnője, "nodi Eszter, Fullajtár Andrea, Pelsőczy Réka, Tóth Anita a gyakorlat után a Katonában maradt. Ön miért szerződött a Budapesti Kamarához?

Horváth Lili: Felmértem a helyzetemet. Nagyon erős osztályba jártam, ahol nem voltam igazán sztárolva. Szerettem volna nagyobb szerepeket játszani, de kezdő színésznőkre nagy ívű, drámai karaktereket a Katonában ritkán vesznek elő. Fullajtár Andrea már főiskolásként főszerepet játszott a Kamrában, én inkább statisztaszerepeket kaptam. A főiskolán Zsámbéki Gábor pedagógiai szempontból mindig idősebb nők szerepét osztotta rám. Azt hiszem, sosem gondolkodott volna bennem főszereplőként, ha színpadra állítja az Amerikai Elektrát. Tordy Géza viszont azért vette elő a darabot, mert úgy vélte, alkalmas vagyok arra, hogy eljátsszam Laviniát. Ha a Katonában maradok, nem hiszem, hogy olyan foglalkoztatottságot vívtam volna ki, mint a Kamarában. A régi évfolyamtársaim közül én vagyok az első, aki Jászai-díjat kapott, kicsit furán érzem magam ettől. Biztos voltam abban, hogy ők részesülnek előbb a kitüntetésben.

MN: Mivel indokolná a Jászai Mari-díját?

HL: Tudtam, hogy felterjesztettek, de nem hittem volna, hogy 26 évesen ilyen magas kitüntetést kaphatok. Annyira szubjektív egy ilyen díjazás, biztosan van olyan is, aki utál amiatt, hogy nekem ítélték a díjat. Olvasgattam a hozzászólásokat az interneten, néhányan még a nominációmat sem értették, sem azt, hogy miért osztanak rám a rendezők ilyen jelentős szerepeket. Színésznőként vannak negatív és pozitív vonásaim egyaránt. A hibáimtól próbálok megszabadulni, tudom, hogy a színpadon sokszor magával ragad az indulat, ilyenkor hangerővel oldom meg a szerepeimet, ordibálok és hadarok. Nehéz esetnek gondolom magam, mindig másmilyen szerettem volna lenni. Az igazságtalanságokat nehezen viselem, nem tudom megrázni a vállamat és egyszerűen továbblépni, hosszan rágódom a sérelmeimen. Nem könnyítem meg magamnak az életet, inkább megnehezítem. Tetszik, ha valaki lazán veszi a dolgokat, és fesztelenül cseverészik a talk show-kban. Ha színésznőként a bugyim színéről kellene csacsorásznom, meghalnék vagy meghasonulnék. A természetemen nem tudok változtatni, el kell fogadjam: ilyen vagyok. Számomra az a biztonságos helyzet, amikor a színpadon állok, és egy szerep mögé bújhatok, így tudom magam a legkönnyebben megmutatni. A színház terápia számomra.

MN: Igaza van annak a színházi szakírónak, aki "modern tragikának" titulálta?

HL: Azt hiszem, egyetérthetek vele. Nem nőttem fel babaházban, ettől vagyok talán bölcsebb és egy kissé koravén. Amikor tizenegy éves voltam, a szüleim elváltak, az érzelmi viharaikat ugyanúgy átéltem, mint ők. Biztosan nyomot hagy az emberben, ha apa nélkül nő fel. Számomra mindig problematikus volt, hogy megszabaduljak a gátlásaimtól. Gálffi László még a főiskolás éveim elején mondta, a színművészetin nincs helye annak a "budai úrilány"-stílusnak, amelyet én képviselek. Érezték rajtam, hogy mennyire nehezen engedem el magam, mennyire távolságtartó vagyok. A színpadon ez megoldódott, de az életben még mindig küszködök vele. Sokan hiszik rólam, hogy megközelíthetetlen vagyok.

MN: Hivatás a színház vagy foglalkozás? Mihez kezdene, ha holnaptól egy szerepet sem kapna?

HL: Talpra állnék, ahogy egy "budai úrilányhoz" méltó. Valószínűleg beszélnék mindenkivel, de eszembe sem jutna, hogy elhagyjam a pályát. Ahhoz a harmadik világháborúnak kellene kitörnie. Sosem gondolkoztam azon, hogy valami mást kellene csinálnom. De ez is csak egy szakma, ezt különösen akkor érzem, amikor nem premierre készülök, hanem arra várok, hogy a szinkronban valami blőd szörnyűséghez adjam a hangomat. Hogy miért lettem színésznő, nem igazán tudom. Sokáig jelmeztervező szerettem volna lenni, ruhaipari szakközépbe jártam, ami nem éppen "budai" gimnázium. Hogy tinédzserként a gátlásaimtól megszabaduljak, beiratkoztam Földessy Margit színiiskolájába, ami kezdetben szörnyű volt, de a sikereim lassanként azt bizonyították, hogy jó úton járok.

MN: Az ember ellenállhatatlan kényszert érez arra, hogy a mamájával, Tordai Terivel kapcsolatosan faggatózzon: volt olyan időszak az életében, amikor úgy gondolta, hogy az árnyéka?

HL: Szakmailag megvan már a saját múltam, nem zavar, ha kérdezgetnek róla. Ha nagyon kínos volna, hogy keveset játszom, vagy hogy milyen darabokban, akkor idegesítene. Nem igazán szól bele már semmibe, de nem is hagynám. Amikor elvégeztem a főiskolát, és az első kritikák megjelentek rólam, az újságírók mindig megpendítették, hogy mennyire hasonlítunk egymásra. Hála istennek ez az időszak gyorsan elmúlt. Egészen más utat járok, mint ő.

MN: A repertoárján szereplő darabok közül melyik dolgoztatja meg a leginkább?

HL: Egyiket sem könnyű játszani. Mindig kemény nőket formálok meg, akikhez képest szelíd bárányka vagyok a magánéletben. Főként tragédiákban szerepelek, így a Figaro házassága az egyetlen komédia, amiben játszom, igazi felüdülés a sok drámázás után. A Macbeth próbáira nagyon kevés időnk volt, mindössze három-négy hét, amit mindannyian megéreztünk. Keveset ment a darab, többhetes szünetekkel, nem járathattuk be eléggé. Sokáig úgy gondoltam, hogy csupán teljesítek a szerepben, most, hogy leveszik a darabot a műsorról, egyre jobbnak érzem magam benne - talán nincs már akkora súly rajtam. Vannak viszont szerepek, amelyek rutinszerűen mennek, A vágy villamosa például nem fáraszt ki annyira. Ha egy szerepnek már minden rezdülését ismerem, nincs görcsben reggel a gyomrom attól, hogy este mit játszom.

MN: Mit jelent a bukás? Az a kudarc, ha rossz kritikákat kap, vagy ha a saját elvárásainak nem felel meg?

HL: Nem igazán tudom, hogy ma Magyarországon meg lehet-e bukni egyáltalán. A rossz sajtót nem gondolom bukásnak. A többi kolléga azt mondja, nem olvassa el a kritikákat, én viszont felvállalom: minden kritikát elolvasok, figyelem, hogy mikor jelennek meg. Ha roszszat írnak rólam, borzasztó. Pécsett a Színházi Találkozón megkaptam a legjobb pályakezdőnek járó Súgó-díjat Lavinia szerepéért az Amerikai Elektrában. Valamelyik lapban egy újságíró kikelt magából a díjazásom miatt, hiteltelennek érzett, amit én nagyon igazságtalannak tartottam. Amikor a Macbethbe belevágtunk, a próbák alatt végig úgy éreztem, hogy Lady Macbethként megbukom. Úgy gondoltam, nagyon fiatal vagyok ehhez a szerephez, nem tudtam elég könnyedén venni. Írtak a kritikusok a Macbethről rosszakat és jókat egyaránt, és a rossz kritikákban sem minket, színészeket bántottak, hanem a rendezői koncepciót. Kritizálták az előadásunkat sokan, hogy csupán a formát látják a színpadon, lehet, hogy ez a színészek hibája is volt, nem tudtuk igazán megtölteni a karaktereket a személyiségünkkel. Amikor a Kamarába kerültem, Alföldi Róbert Wedekind Luluját akarta eljátszatni velem, de a főiskola után nem tudtam volna megoldani ezt a szerepet, vissza is adtam. Zokogva hívtam fel Robit, annyira meg voltam rémülve. Bár nem láttam, hallottam az Udvaros-féle alakításról a Katonában, féltem, hogy rám is hasonló sors vár: letépik rólam a ruhát, miegymás. Aztán az első közös munkánk során, amikor Alföldi a Haramiákban dirigált, "megerőszakoltak". A próbafolyamat alatt szabadultam meg mindenféle gátlástól és szeméremtől.

MN: A foglalkozása mennyire nyomja rá a bélyegét a magánéletére?

HL: Színésznőnek lenni bizonyos értelemben hátrány. A legtöbb ember hajlamos azonosítani minket a szerepeinkkel. Zárt körben mozgunk, ami meghatározza, hogy kikkel ismerkedhetünk meg. Manapság az emberek a képernyőn látott arcokat hiszik színészeknek, jóllehet a televíziókban nem zajlik minőségi színészi munka. Amikor mondom valakiknek, hogy színésznő vagyok, általában úgy néznek rám, mint egy ufóra, nem gondolják normálisnak, ha az ember egy színpadon mórikálja magát. Kérdezték már tőlem, nem vagyok-e transzban az Amerikai Elektra után. Nem, nem vagyok transzban. Az a foglalkozásom, hogy héttől tízig sírok és kiabálok. Nekem ez a természetes.