Jé, egy jó thriller, és benne Nicolas Cage. Ilyet se láttunk mostanában! Majdnem meg is éljenezném, csak ne lenne morálisan egy felelőtlen csődtömeg. És nem, nem vagyok hajlandó eltekinteni az etikától még egy kivételesen teljesítő Nicolas Cage kedvéért sem.
Cage állítólag egyre rosszabb. Én ezt nem tudom megállapítani, mert a film valamennyi eszközéből pont a színészetre nem vagyok érzékeny, de mert mindenki mondja, és mindenkinek nyilván igaza van, hát fogadjuk el. (James Cameronról is mindenki mondja, hogy nem tud rendezni, QED.)
Nicolas Cage ebben a filmben akkor is jó. Talán a szerep teszi, hiszen az "átlagemberből akcióhős" jellemfejlődést pont őrá szabták (lásd még A szikla), talán véletlenül megtáltosodott, de A bosszú jogán elején ugyanolyan remekül alakítja a tanárt, akinek kedvenc kikapcsolódása a sakk, mint a végén a profi sofőrt, akinek meg se kottyan lopott autóval lerázni bárkit. A film pedig rá is szorul, mert egy árnyalatnyival is gyöngébb főhős kibillentené egyensúlyából az egész történetet, mely ott egyensúlyoz a józan realizmus és a még egy thrillertől is szokatlan butaság határán.
A bosszú jogánt nagyon szerették volna sötét, valósághű thrillernek elkészíteni, engedelmeskedve a trendnek, de az írói kapacitás valahogy kimerült a korrekt cselekményben és az izgalmas szituációkban, és abba már nem gondoltak bele, mennyire képtelen a háttér, a motivációk rendszere, mennyire nem működne az egész a valódi világban. Nem muszáj, hogy működjön – vannak remek, a valóságtól mégis teljesen elrugaszkodott akciófilmek is, semmi baj velük. Hanem a realizmust az alkotók maguk állították fel A bosszú jogán elé mérceként, és aztán elbukták.
A színészeknek köszönhető, hogy a filmből mégsem a képtelenségen való okoskodás, hanem a feszültség, izgalom és akció marad meg benyomásként. Nicolas Cage mellett January Jones is meg tudja teremteni a valóságosság érzését, az érzés pedig felülírja a szkeptikus gondolatokat. Mennyire valószínű a cselekmény? Semennyire. Lerágod a körmödet, amíg Cage az autópálya fölött hátrál attól, akit meg kellene gyilkolnia? De le ám.
És most állj. Meg kellene gyilkolnia? Hát nem ő a főhős?
A filmben a morális egyszerűen nem létezik. Az egész kiindulóhelyzet arra épül, hogy a protagonista, a feleségén esett erőszak miatti érzelmi válságában, megöletett egy embert. És ezzel az ügy le van zárva, senki sem aggódik olyasmi miatt, hogy jogos-e önbíráskodni, meg kell-e halnia egy erőszaktevőnek, vagy egyáltalán, nem kellene-e már a puszta gondolatért rácsapni Nicolas Cage-re egy börtönajtót, érzelmi válság ide vagy oda, hadd tűnődjön ott a talio-elv utolsó társadalmilag elfogadott alkalmazása óta eltelt végtelen évezredeken. Bajba kerül persze, az egész film erről szól, de nem erkölcsileg, hanem egyszerűen rossz embereket választott a feladathoz. Ha felhajtott volna egy decens, megbízható bérgyilkost, akkor a készítők szerint – gondolom – véget is érhetne a sztori egy vidám közös dallal a sír fölött.
Nem hiszem, hogy a dolog szándékos lenne; biztos vagyok benne, hogy Roger Donaldson rendező, valamint Todd Hickey és Robert Tannen írók a magánéletükben pontosan értik a különbséget az önbíráskodás és a fejlett társadalmak között. A morális hiánya egyszerűen ugyanannak a hanyagságnak a következménye, amivel a valószerűséget, hátteret, motivációkat kezelték. Biztos nem jutott rá idő a jelenetek fejlesztése között. De ha már egy film a tónusában felvállalja a realizmust, akkor elvárom, hogy minden más tekintetben is vállalja fel. És persze nem csak én várom el: ott van nekünk a „Ne ölj.” Elég régi szabály, lett volna rá idő, hogy megtanulják.
