Az ábrándos kis Kathy szereti az ábrándos kis Tommyt, de a kevésbé ábrándos kis Ruth is ott ólálkodik a közelben. A kis kamaszlelkek sérülhetnek, de a testrészekkel már csínján van a bánás, a legkisebb horzsolásra is irány az iskolaorvos. Kár nem érheti a portékát, mert ez a sok életrevaló angol kisdiák sok, máshol tanuló angol kisdiák klónja, és ha eljön az idő, amikor szemre, májra vagy más belsőségre van szükség, a klón sebészkés alá fekszik, és sorsával megbékélve átadja szerveit. Így azért mindjárt más a kis Kathy, Tommy és Ruth fekvése. Hiába, klónnak lenni nem egy életpálya, boldog klónokról nem szólnak a filmek, és igény sem mutatkozik ilyesmire. Mivel azonban nagy a verseny a klónfilmek piacán is, újat azért kell mutatni, s Mark Romanek filmjének (készült Kazuo Ishiguro regényéből) máris jár a jó pont, mert Romaneknél a jövő rég elkezdődött, az ötvenes évek már javában a klónozás jegyében telnek, s egy aprócska szerkezetet leszámítva minden olyan elragadóan ódivatú és angol, mint egy James Ivory-filmben. Újítás még, hogy a történet nagyvonalúan lemond a magyarázkodásról, az elején kiírják, hogy ez van, ezt kell szeretni, a többi meg a szerelmesekre van bízva, meséljen az arcuk és lelkük minden rezdülése e nagyszerű tudományos előrelépés mellékhatásairól. A klóngyerekek klónfelnőttek lesznek, a szerelem és a sebészkés egyaránt sokat kivesz belőlük. A helyzet nagyon is drámai, de látni az egészből csak valami artisztikus nekifeszülést lehet. Futkosást a tengerparton, messzi tájba nézést és diszkrét könnyáztatottságot.
