A Zionnak (állítólag) már csak 24 órája van hátra - még öt-hat óra a lapzárta, szerintem ráérek akkor is a megmentésére indulni, nem kell kapkodni. Ha önök ezt olvassák, megnyugodhatnak: nincs semmi baj, megint megúszták. De mi van, ha elszúrom, vagy hagyom az egészet, ott egye meg a fene: egy Zionnal kevesebb. De veszett-e több Mohácsnál?

Mindenki tudja, ez az Újratöltve második rész, folytatása egy kultfilmnek. Mielőtt azonban rátérnénk, nem árt tisztázni: a kultfilmből a kult (miszerint: kultusz) ma már nem jelent semmit, s afelől sem vagyok száz százalékig meggyőződve, hogy mondjuk az Easy Rider (Szelíd motorosok) idején jelentett, bár én kétségtelenül láttam olyan arcokat, akik Riga mopedjük első villáját jó hosszúra megbuherálták, és szakasztott olyan pofát vágtak, mint a Peter Fonda, amikor elhajította a karóráját. Mi lett az egészből, lerobogtak a vasútállomásig: kijöttek a restiből a haverok, spéci a járgány, papuskám. Azóta behívják őket a stúdióba, ha nosztalgiashow-t ad a tévé. Magyarán az, ha Mátrix-rajongók klubja alakul a világon valahol, még nem kultusz, mert akkor a Gagarin őrs is az lenne. A "kultusz" mint marketingszakszó, ha jelent valamit (talán: nem jutott semmi az eszünkbe, ilyesmi). Ha mégis kellene: maximum divat, ami elmúlt, de felidézhető. Pont, mint a Mátrix című film.

A divat attól semmiképpen nem válik kultusszá, ha gyártanak valamiből még egy darabot (esetünkben ráadásul kettőt, mintha az több lenne).

Bár az is lehet, hogy előreszaladtunk: mert nem egy divatos moziról beszélünk, hanem azon a zsebkendőnyi területen táncolunk, ahol a "divat" szónak vitathatatlanul van jelentősége, tudniillik az öltözködés vidékén. Ám ezt alkalmasint nem tehetnénk addig, míg nem beszéltünk a Mátrix szellemiségéről, édesem, üzenetéről, galambom, eszmei mondanivalójáról: nagy szavak. Ja, ez nem akaródzik sehogyse. Könnyű fordulat lenne mondani, hogy azért, mert az nincsen is neki. A helyzet nem ilyen rózsás: van neki - konkrétan a hajunkra kenhetjük. Pont annyi az, mint azoké a filmeké, magánszámítgatásaim szerint négy-öt ilyen lehet: amiben Tommy Lee Jones kerget valakit, Harry Fordot, Wesley Snipesot, Ashley Juddot, a viszkis tolvajt, az autogramkérőket. Jelesül: menekülni jó, hisz magában hordozza azt, ami egyébként képtelenség, a megmenekülést. A Mátrix annyiban cáfolhatatlanul lebegteti a kérdést, hogy nem lépteti föl a nagy Tommy Leet, végtére akkor tudná mindenki: akár össze is jöhet a dolog, amivel persze nem állítjuk, hogy a Wachowski fiúk munkája merő eszképizmus lenne.

Bár...

Szóval, hogy a rohadt tetű számítógépek bagzottak valami Potemkin-világot merő önérdekből, program ott kutya, macska, mindenki, persze van néhány csenevész, emberek, ütnek, vágnak, karmolnak, noha még választani is lehetett (egyszer), piros kapszula, nem piros kapszula.

És a választás a fontos, ezt elmondják ebben az új moziban is, 1. lassan, hogy mindenki értse, 2. legalább százszor, hogy mindenki értse.

A választás a menekülés. Jó´ van, menjenek ezzel a francba, pipafüst. S mert ez csak mozi (Wachowskiék mondják is, mutatják is, dettó százszor), hát menekülés a harcba, menekülés a győzelembe (igaz, ez még hátravan). Te meg, hülye, a mátrixot (a Mátrixot) választod, lógsz egy mozin, rajongói klubot alapítasz vagy polgári kört, de inkább csak beiratkozol: a pénztárnál harcolsz a jó ügyért. Szerintem a te dolgod; fő, hogy választottál (mondja már a film).

Nos, ez semmi: megvolt már sz... ugye maguk is összeszámolták. Meg értelme sincs. Nem is ezért szerettük a Mátrixot, szerette a rosseb. De az nagyon hülyén hangzott volna, ha mást mondunk, hisz a kultusz trambulinja nyilván a gondolat (egy gondolat), az álkultuszé egy álgondolat: hoppá, tehát pont megint egy mátrixban vagyunk.

A valóság azonban más. Ennél csak ránézésre, első olvasatra rosszabb:

Figurák, dresszek, tánc - egy jól sikerült divatbemutató elengedhetetlen kellékei. A Wachowskik filmről való (megítélésem szerint helyes és előremutató, bár mérsékelten eredeti) gondolkodásának transzparensei. És még azt sem mondják, hogy pokolba a dramaturgiával, csak annyit, hogy kéne azzal is valamit kezdeni, de valószínűleg nem fog menni - még egy darabig, a kardomra. Nem véletlenül ugatnak ezek ennyit a választásról. Igaz, előbb a "hogyan" van. Hogy hogyan néz ki, ha egyszer már kép, a jóistenit.

Simán el tudom képzelni, hogy bejön: a lakkruhás csaj, a papi viseletű srác, a feketére festett krokodilutánzat fekete dromedár. Elfogadom: jól áll nekik a fizika törvényeit, na nem szembeköpő, engedjük meg, bokán rúgó ugribugri.

És persze miszlikbe aprítják, ronggyá lövik közben egymást. A mozi folyását előrelökő, unalomig ismert dramaturgiai panelek között szigorúan. Mármost az van, hogy míg bohóckodnak, le van ejtve a fizika összes törvénye, vagyis majdnem addig: a bohóckodás mindig úgy ér véget, hogy egyszer csak működésbe lépnek (ti. a fiz. törvények). Egyszer csak vág és szúr tényleg a kard, egyszer csak, úgy a huszadik kilőtt tár után, célba talál a golyó, akit kell, agyoncsap a rázuhanó teherautó: hogy mikor éppen, az az alkotó választása. Nem arról van szó, hogy a jó fáradságos munkával legyőzi a rosszat, és még bele is izzad, továbbá sebeket szerez, hanem arról, hogy hol az a pillanat, ahol hagyom a fizikára az egészet, okos enged. Mert addig nem fájnak a pofonok. Ezen a téren bár gyakran tévednek a két Wachowskik, hisz piszok sok a sok, és néha még a kevés is, de nyilvánvalóvá teszik: van mit keresni. Van mit keresnie a filmnek mint műfajnak vagy akár mint kifejezési formának is. Hogy hol van az elég, és nem véletlenül csak jóval később-e.

A Mátrix sztorija tizenkettő mint száz, kiállítása megjárja, noha én még olyan divatbemutatót nem láttam, amit két-három év múlva újra megtartanak, de az tuti biztos, hogy akik ezt a filmet csinálták, gondolkodtak. Nem is akármiről, csak arról, hogy mi az ördög is az a film. Nekem szokatlan. De ilyen is volt már, antidivattal befutni a divatpiacon: ellenkultúrának karcsú, a sikerhez épp elég, s további kellemes kilátásokat ígér.