zene: Lalo Schifrin, John E. Davis
kiadás éve: 1992
kiadó: GNP Crescendo
játékidő: 71:32
A kormány titkos ügynökeit egy csokorba gyűjtő akciócsoport, az IMF (Impossible Missions Force) tagjai 1966-ban léptek színre először a tévéképernyőkön. A Bruce Geller által életre keltett folyam hét évadig tartott ki, legemblematikusabb alakja pedig a Peter Graves által alakított csapatvezető, Jim Phelps lett, aki mellett az évek során olyan színészek formáltak meg ügynököket, mint Leonard Nimoy, Martin Landau, Greg Morris, Peter Lupus, Lynda Day George, vagy Steven Hill, aki Greves előtt volt csapatfőnök az első szezonban. Az alkotók ügyeltek arra, hogy csupán egy-egy rövid, s olykor ködös utalást tegyenek arra, melyik kormányszerv felügyeli az IMF-csapatot, a sejtelmességet pedig csak fokozta, hogy Phelps minden feladatról üzenetben értesült, melynek végén elhangzott: "Ha neked vagy társaidnak baja esik, a szervezet tagadni fogja, hogy bármit tudna az ügyről!" A széria sikere részben annak volt köszönhető, hogy a hidegháború idején futott, a különítményt pedig olyan titkos bevetéseken követhették figyelemmel a nézők, ahol diktátorok megbuktatása és nemzetközi bűnözők elfogása volt a cél. Hét év után azonban a kalandok lezárultak, 1988-ban viszont újra előkerült a csapat (Graves kivételével minden tagot lecseréltek, de a régiek közül páran azért egy-egy epizód erejéig visszatértek), ám leporolásuk nem volt sikeres: harmincöt epizód után parkolópályára tették a gyártást, hiába dolgoztak ugyanis az alacsony költségvetés érdekében javarészt külföldön, a népszerűség nem volt olyan mérvű, hogy a befektetés megtérüljön.
Az ötvenes és a hatvanas évek filmzenei világára az átalakulás volt jellemző: egyre többször került sor arra, hogy rockos, jazzes vagy éppen kortárs klasszikus zenei stílust képviselő, vagy azokkal vegyülő művek készültek a produkciók alá. Ennek kezdetben a tévés folyamok engedtek teret, melyek közül Henry Mancini Peter Gunnját, a Neal Hefti és Nelson Riddle-féle Batmant és Lalo Schifrin Mission: Impossible-jét szokás kiemelni - idővel pedig a mozifilmeknél is egyre nagyobb tér jutott ezen megközelítéseknek, s olyan alkotások esetében váltak emblematikussá, mint például A Rózsaszín Párduc-folyam, illetve a San Franciscó-i zsaru. Schifrin a modern klasszikus irányzat és a jazz együttes alkalmazásának egyik meghatározó alakja Hollywoodban, interjúi során pedig gyakran említi azt a személyt, akinek mindezt köszönheti: Olivier Messiaent - a szerző párizsi tanulmányai során nemcsak órákat vett tőle, hanem zenés estjeire is ellátogatott, s amikor csak lehetősége nyílott rá, beszélgetett vele.
A komponista pályafutásának egyik legmeghatározóbb darabja a Mission: Impossible, lendületes, fülbemászó nyitánya világszerte ismert. Az ehhez vezető út első lépése az volt, hogy a széria producere, Geller felkereste Schifrint, aki ekkorra már olyan mozikkal kezdte el megalapozni hírnevét, mint A Cincinnati Kölyök, A felszámoló vagy az Alain Delon főszereplésével készült Volt egyszer egy tolvaj. A szerző nemcsak a forgatókönyvet olvashatta el, hanem a szereplőkkel is találkozhatott, beszélgethetett velük a karakterekről, ami nagyban hozzájárult a score hangulatának kialakulásához: "Bárcsak a producerek megértenék, mennyire fontos a forgatásokon való részvétel a zene atmoszférájának megteremtéséhez" - nyilatkozta Schifrin, aki a második évad kivételével végigzenélte a klasszikus szériát. Kimaradásának oka Geller másik folyamának, a Mannixnek a beindítása volt, ennek munkálatai ugyanis olyannyira lefoglalták őt, hogy az IMF-ügynökökre nem jutott ideje, így helyére Jerry Fielding, Walter Scharf, Gerald Fried, Richard Markowitz, Benny Golson, Robert Drasnin, valamint Hugo Montenegro került. A sorozat 1988-as újjáélesztéséből is kivette a részét, ám ott mindössze három epizódot vállalt, a többi kíséretéről John E. Davis (aki számtalan T.J. Hooker-, Beverly Hills 90210- és Dinasztia-epizódon dolgozott) gondoskodott Schifrin főbb motívumaira támaszkodva.
Az első szériához köthetően többféle Mission: Impossible-album is megjelent, ám azok az epizódok alatt felcsendülő tételek újra felvett változatait tartalmazták. Ezen változtatott az 1992-es The Best of Mission: Impossible Then and Now albumával a GNP Crescendo, amelyen amellett, hogy a klasszikus folyam score-jának eredeti verziója hallható, az újraindított szériából is felkerült rá néhány tétel. A korong természetesen a méltán népszerű főtémával ("Mission: Impossible Main Title") indít. E nyitány 5/4-es stílusban íródott, ami szokatlan volt akkoriban, ám mindezt Schifrin viccesen így kommentálta: "A zenék többnyire 2/4-ből vagy 4/4-ből állnak, hisz az emberek két lábbal táncolnak. Én ezt azoknak a másik világból származó alakoknak írtam, akiknek öt lábuk van". A "Light and Fuse"-ként is emlegetett darab azonban nem a folyam igazi vezérfonala: ez később született, mint a pilot epizód aláfestése, a főcímzenével ugyanis várnia kellett addig, amíg a hozzá tartozó képsorokkal kapcsolatos koncepció kialakul. Az igazi főtéma, vagyis az ügynökök akciómotívuma a "The Plot"-ban hallható, mély hangú vonósokra írt dallamsor, amelyet a későbbi mozifilmeknél Danny Elfman, illetve Michael Giacchino is adaptált. Az IMF-ügynökök kalandjaihoz tartozó kíséretnek ez éppúgy fontos ismérve, mint az, hogy Schifrin nemegyszer minimalista hangszerelés mellett kelt remek feszültséget, további jellegzetessége pedig a fanfárok alkalmazása, amivel a szerző a nézők érdeklődését kívánta fenntartani azoknál a jeleneteknél, ahol a csapat valamelyik tagját veszély fenyegeti, vagy amelyeket reklámblokk követ. Ezek nagyban hozzájárultak a látottak fokozásához, a korongon pedig ezt figyelhetjük meg például a "Sleeping Phelps"-ben, a "Check Out Time"-ban, a "The Trick"-ben, illetve a "Kate Thomas"-ban is. A mű hangulatának savát-borsát elsősorban a pergődob, a zongora, a cintányér, a guiro (egy Latin-Amerikából származó, rovátkolt hangszer), a tikfa és persze a bongo hangjai szolgáltatják, melyek helyenként vonósokkal, rezesekkel, illetve elektromos gitárral egészülnek ki.
A nyolcvanas évekre azonban nem ez a stílus érvényes, ekkor már az elektronikus színezettel bíró, vagy tisztán szintetizátorral támogatott score-ok élték világukat. Ennek megfelelően hangszerelődött át a nyitány ("Mission: Impossible '88 Main Title") és íródtak Davis kíséretei. A szintihangok (melyek nemegyszer esnek át a korszak jellegzetes megoldásán, a hanghajlításon) mellett a dobok, a rezesek és a gitár kapott kiemelt szerepet, és bár a hangulat megváltozott, a darabok remekül idézik meg a klasszikus folyam kíséretének szellemét is úgy, hogy közben elődjéhez képest lényegesen dinamikusabb a score. Kedvenceimmé az igen rövid "Tricky Ears", a "Croc Bait", a "Not Worth It", a "Hot Time", illetve az "I Guess It Is" váltak, Schifrin motívumaira pedig legszembetűnőbben a "Nice Boat" és a "Bait the Hook" épülnek - ám azok hosszabb-rövidebb ideig, de ennél többször is felbukkannak.
Ha valaki a főtémán túl is el kíván merülni a folyam aláfestésében, akkor annak mindenképpen a GNP-féle The Best of Mission: Impossible Then and Now korongot ajánlom figyelmébe. Minden bizonnyal az is közrejátszik abban, hogy ez a változat lett a kedvencem, hogy a második folyam gyerekkori emlék, ezáltal a lemez második fele nemcsak remek hallgatnivalót, hanem egyfajta nosztalgikus érzés is biztosít számomra. S hogy írásomat stílszerűen zárjam: ez az oldal öt másodpercen belül megsemmisíti magát...
