A film forog. A csillagködből kirajzolódó írisz, az Úr Szeme figyel. Teremt. Milyen ritka, hogy ilyen tisztán, szemtől szembe lássuk – el is rejtőzik hamar. Már csak két csillag fényében van jelen. És látja, hogy minden, amit teremtett, jó. Elérkezik a hatodik nap, és megjelenik az utolsó lény: az Ember. Ádám és Éva feleszmélnek a Paradicsomban. Nemsokára kiűzetnek, elfelejtik a múltjukat, és kérdeznünk kell miattuk újra. Újrakölteni saját történetünket.

Madách 1860-ban nekirugaszkodik a legnagyobb történetnek. Nem a semmiből alkot, alapanyaga a Biblia tanítása, mankója a történelem, nomeg "a jambusok", az írók örök kapaszkodói. Kísérletével a magyar irodalom máig egyik legfontosabb drámáját hívja életre. Eltelt több, mint száz év. 1983-ban Jankovics nekilát, hogy új életet lehelljen a műbe, a világot ezúttal rajzba foglalva. Akik ihletként szolgálnak: Madách és a művészettörténet nagyjai. Recycling mesterfokon. Így 2012-ben már vele harapunk az almából: az ember természetéből és történelméből. De miért is éri meg újra meghallgatni-megnézni ezt a mesét? Mert most nagyon más. Hiába egyezik a cím és a fabula, Jankovics eltérő rajzfilm-formája más tartalmakat hív elő, sajátos eszköztára színez, árnyal, mi több, aktualizál (London, Falanszter), és ezzel gyökeresen más jelentéseket is ad a műnek.

Talán a legfontosabb különbség, hogy míg Madách az emberiség harcainak történetén át mutatja be az Ember természetét, addig az animáció-alkotó saját mestereinek világát, azaz a művészet történetét választja vezetőnkkül, ezzel teljesen elmozdítva a fókuszpontot. Hogyan? Minden kort a maga művészeti stílusában elevenít meg a rendező. Egyiptom a falfestmények kicsavart testű fáraóját és Nofretitijét mutatja be, Trisztán lovag középkori faliszőttesként lép elénk, a falanszterhez kis csúsztatással a képregénystílus és a Pop Art társul (sőt, egy pár másodperces gag erejéig magyar animációtörténeti siker, az Oscart nyert Légy kép- és gondolatvilága is színre lép, felerősítve a kommunizmus-szocializmus-falanszter értelempárosítást). A film erősen igénybe vesz, a szöveg és a színészek interpretációja kegyetlen képet fest az ember döntéseinek, lehetőségeinek fájdalmasan szűk köréről, léte értelméről. Az animáció eszköztára pedig ezt ellenpontozza, lelket önt belénk. A felhangzó szöveg kopogó tényeit, a kegyetlen szembesítést a rajzok szépsége hosszú pillanatokra, akár percekre feledteti velünk. Hogy ez volt-e az alkotó célja, már más kérdés. Lucifer üzenete mellé új tartalom kerül. A művészet történetének animált tükre más emberarcot ver vissza. A halálsápadt, halálra szánt Ádám az emberiség szellemi nagyságát is megtapasztalja a képeken keresztül. Értékes múltú, így reményteljes jelenű lényként tekinthet magára. Ahogy a különböző stílusban megrajzolt képkockák peregnek, számos plusz információt kapunk az egyes korokról. Így mindez több, mint illusztráció. Felsejlik, mi minden volt fontos a kor embere számára az anyagi javakon és az ösztönéleten túl. Mi volt a szép, a finomabb, hogy képzelte az öröklétet, mibe összpontosította maradék energiáit, mivel ékesítette templomait, hogyan magyarázta hitét. Mert mindezt az utókor megbecsülte és fenntartotta. Ennek a hagyománynak élő részese minden néző, a bizonyíték erejével bír minden apró ráismerésünk. Rézkarcok, antik feketealakos vázák, falfestmények. Nofretitik, Jusztícia, Rufusz Ferenc. Minden szín tiszteleg az idők teremtői, tanítói előtt.

Tegyük szorosan a lelkes szólamok mögé, hogy a film technikája a szakértők szerint korántsem tökéletes, számos apró figyelmetlenség maradt a végső verzióban, amit nyilván „idő hiányában” nem javítottak már. És mindemellett talán túl sűrű is lett. A váltakozó színek formavilága olyan dús, hogy pillanatok alatt lefárasztja a nézőt. Persze erre készülnünk kell. Animációs alapszabály, hogy minden rajzfilm elején szerződést kötünk az alkotóval. Ez a lerajzolt világ az ő világa, egyedi formákkal, törvényekkel, jelentésekkel. Itt a rendezett csillagködből rögtön megértjük, hogy az Urat szimbolizálja, ebben a világban ha Lucifer és Ádám felrepül, épp csak egy pillanatra lepődünk meg, a figurák pedig bármikor átváltozhatnak. Ez esetben az az érzésünk támad, hogy színről színre újból meg kell kötnünk ezt az egyességet (vagy fel kell újítanunk egy régit, amit megidéz a szín), és ez bizony kemény koncentrációt követel. A szöveg bonyolultságáról nem is beszélve. A kettő együtt szinte követhetetlen. Érdemes a Tragédiáról őrzött emlékeinkre támaszkodva hátradőlni, és engedni, hogy el-elvesszünk a formák izgalmas, jelentéssel és poénokkal teli játékában.

Ami a szöveget illeti, a színészekkel, vágásokkal és hangsúlyjátékokkal a rendező kemény interpretációt választott. Széles Tamás, mint Ádám, Bertalan Ágnes mint Éva, Usztics Mátyás mint Lucifer jelenik meg. Lucifertől nem várjuk, hogy feldobja a művet, nem arra szól a szerződése – mégis ez történik. Míg a színészi játék nagyon megosztotta a közönséget, Usztics Mátyás dícsérete egyöntetű volt, túllépett önmagán, régi, jól ismert karaktereitől teljesen el tudta választani a most megformált alakját.

Végül fontos szempont: a célközönség. Kinek szól a mű? A finanszírozási hátteret megismerve sokan elégedetlenek voltak a Tragédiával. Madáchnak toll kellett és papír, Jankovicsnak párszázmillió. Ezért elhitették a támogatókkal (azaz velünk, adófizetőkkel), hogy a Tragédia feldolgozása úgy funkcionálhat, mint valamikor a Jókai regények megfilmesítései, és még egy nagy követ gördíthet le a diáksereg szívéről. De a Jankovics-darab sosem lesz "gazdaságos". Vígasztaljon az bennünket, hogy remekmű.

A rajzfilm tehát új kihívás az értelmezők számára, semmivel sem egyszerűbb, mint a Madách-mű. Új árnyalatokkal, gondolatokkal gazdagítja a Tragédia színeit, és sok helyen több, mint puszta illusztráció. Jó hír, hogy a mellettem ülő tizenéves fiúcsapat fel-felszisszent az előadáson: "de menő, milyen komoly", a mosdóban kihallgatott tizedikes lányok pedig egyöntetűen kedvelték a Tragédiát rajzban elbeszélve. Igaz, az osztálynak nem ajánlanák. Talán csak érettségi után.