A sporttörténelem annyiban azonos a filmtörténettel, hogy mindkettő számon tart néhány híres edző-játékos konfliktust. Abban különböznek, hogy a színész-rendező balhékról a sportkrónikák úgyszólván hallgatnak, bár azt nyugodtan feljegyezhették volna, hogy a 23. SZÚR-on Hamlet II. először lazán lefejelte saját gyúróját, majd mérgezett kardjával apró sniclikre aprította az enbéegyből és az utánpótlás-válogatott kispadjáról társadalmi munkában átrándult, Munka Érdemrendekkel dúsan dekorált vidéki mesteredzőt, akit aztán a banketten filézve szervíroztak, ami ételmérgezéshez vezetett.
Ám az amerikai foci az egészen más. Pláne a középiskolában. Ott mindennek tétje van, vérre megy a játék. Továbbtanulásra, csajokra meg a helyi érdekű proletariátus megbecsülésére.
Vizsgált darabunkon ezúttal viszont nem a Fekete szakáll szelleme, hanem a Hosszú ősz szakáll szelleme lengedez át, és akkor még Szőke Szakállt ki is hagytuk a műtörténeti visszatekintésből, noha csak a hajánál fogva rángathatnánk bele.
Arról van szó, hogy már innen is megvolt minden, amitől persze még vidáman is nézhetnénk nagyot ezredszer. Kicsit nézünk. Olyan kispályás focit, noha amerikait. Dühös fiatalok, ellentmondást rosszul tűrő öregek, nehéz meccsek, sok ifjúi móka, kacagás, de vajon nem lesz-e rossz mindennek a vége?
Nem.
Már az eleje is az.
