A testes száraz vörösborok legmegátalkodottabb hívei is elcsábulnak időnként egy-egy színes-szagos, esernyős koktél kedvéért. Nem lesz tőle semmi bajuk. Ne féljünk a Mamma mia! című filmtől se. Csak a rosszkedvünket veszíthetjük el.

Nem szeretem a musicalt. A Chicago alatt például többször néztem az órámat, mint a vásznat, és megfogadtam, hogy végérvényesen hanyagolom ezt a műfajt. Az ABBA-t pedig már legalább másfél évtizede nem hallgattam, legalábbis tudatosan nem, s akkor is legfeljebb az egyetemi bulizás kelléke volt a Dancing Queen. Szóval, minden a Mamma mia! ellen szólt. Csak egyvalaki nem.

Meryl Streep. Ez a nő egyszerűen nem tud hibázni. A legjobb moziélményeim nem elhanyagolható hányadáért felelős. A szív hídjaiban például van egy jelenet, amelyet nem tudok elfelejteni, az iowai farmer asszony bőrébe bújt Streep kézmozdulatát, amikor megtörli a kezét az otthonkájában, mielőtt beszállna a menő nagyvárosi fotóriporter kocsijába. Persze ez csak egy a sok zseniális jelenete közül a Kramer kontra Kramer önző anyájától Az ördög Pradát visel manírokkal telt nagyasszonyáig.

Az eddig is világos volt, hogy szinte mindent el tud játszani, s Robert Altman utolsó filmjében Az utolsó adásban az is kiderült, hogy remekül tud énekelni. De akkor is! Mit keres korunk egyik legnagyobb drámai színésznője egy könnyű nyári filmes musicalben, amely az ABBA slágereire épül, ráadásul azúrkék tengeres, fehér házas görög környezetben játszódik.

Nos, a válasz elég egyszerű: jól érzi magát. Méghozzá fergetegesen. Süt a vászonról, hogy minden porcikájával élvezi azt, amit csinál. Nagyobb szenvedéllyel énekli a számokat, mint maguk az ABBA-lányok, akik - koruk ideáljának megfelelően - meglehetősen monotonon kedves arccal énekeltek. Ráadásul ágyon ugrál, falat mászik, tetőszélen egyensúlyoz, mint egy rakoncátlan tini. (Amúgy 59 éves.)

Szóval öröm nézni, jó kedve támad tőle az embernek. Telitálat volt a felkérése, nélküle lehet, hogy csúnyát bukott volna a film. (Bár a Mamma mia! musicalként egy évtizede világsiker.) Persze a többiek is alaposan kitesznek magukért. A főhősnő szintén korosodó barátnőinek szerepére Julie Walters és Christine Baranski is telitalálat, egyéni színek tömkelegét tudják magától értődően belevinni a szerepükbe.

A férfiak szerepe kevésbé parádés, de nem is kell, hogy az legyen. Pierce Brosnan, Colin Firth és Stellan Skarsgard jelenléte és marháskodása egy ilyen filmben már önmagában szórakoztató. Nézőcsábító erejükről már nem is beszélve. Bár Brosnan dalra fakadása egy kicsit kínos élmény, de egyáltalán nem ripacskodik.

A történet egyszerűbb már nem is lehetne, legfeljebb akkor, ha képregény lenne. Meryl Streep filmbeli lánya esküvőre készül, s nem tudja, ki az apja. Három jelölt is szóba jön, akikkel az életet nagy kanállal habzsoló anya annak idején pár nap különbséggel randizott. A lány bizonyosságot akar, ezért mindhármukat meghívja a lagzira. Ebből aztán lesz némi bonyodalom. És ennyi.

A szereplők ABBA-dalokban beszélgetnek, a többi szöveg csak összekötő elem. Szép testű fiatalok ropják a fehér homokos tengerparton, és időnként az otthonkás görög háziasszonyok is beszállnak a buliba, a legkevésbé odaillő pillanatokban. Szóval ez már a szupergiccs kategóriája. Annyira gázos, hogy paródiába fordul át. Erre rá is játszanak alaposan a filmkészítők, például teljesen nyilvánvalóan Titanic-paródia, amikor Meryl Streep egy hajó orrában dalol kitárt karokkal. Egyszer csak azt vesszük észre, hogy saját magunkon is felszabadultan röhögünk, amiért egyáltalán beültünk erre a mozira.

De nem csak erről van szó. Ha az első negyedóra alatt fellépő ösztönös menekülési vágyunkat le tudjuk küzdeni, akkor menthetetlenül beszippant bennünket a film varázsa. Bő egy óra felhőtlen lazulás következik, hasizmot próbára tevő nevetési rohamokkal. Közben azért vannak elgondolkodtató pillanatok is, például az idősödő szereplők önvizsgálata azzal kapcsolatban, hogy mit szúrtak el az életükben, ami igazán számított.

Ráadásul az ABBA mégiscsak több nemzedék közös kulturális csomagjának része. A Mamma mia!-val kapcsolatos internetes bejegyzések tanúsága szerint az ABBA "transzgenerációs" élmény, ahogy maga a film is: a mai 18 éves lányok ugyanúgy élvezik, mint az annak idején a Led Zeppelinen vagy a Purple-on felnőtt kemény macsók. Az utóbbiaknál ez a pillanat nyilván csak negyven után következik be.

Bőven lenne min fanyalogni. De minek?! Inkább adjuk meg magunkat. Legalább két hétig garantáltan nem lesz rossz kedvünk, és ABBA-dalokat fogunk dúdolgatni lépten-nyomon.