Rögtön az elején szögezzük le, hogy ez a film nem az azonos című japán alkotás remake-je, hanem abszolút eredeti munka, így a Ház a tónál (ami viszont egy távol keleti mű remake-je) című opusszal az egyetlen közös pont Sandra Bullock személye, és a nem lineáris történetvezetés.
Úgy tűnik Bullock művésznő mostanában vonzódik az időutazáshoz, de persze inkább annak nem hagyományos, időgéppel történő formájához, hanem a jóval szabadabb, megmagyarázhatatlan időjelenségekhez. Már a Ház a tónál során sem értettük, hogy a tud levelezni egy másik idősíkban lakó férfival, ráadásul erre a film véget értével sem derült fény, így kíváncsian vártam, vajon a Megérzés magyarázatot-e ad arra, hogy miként lehetséges egy adott hét eseményeit nem lineárisan megélni?
Sandra Bullock ezúttal egy kissé depresszióra hajlamos háziasszonyt alakít, aki két kislányával és férjével él egy fedő alatt. Az idilli eseménytelenséget egy váratlan tragédia töri meg: egy napon hír érkezik, hogy a szeretett férj autóbalesetben életét vesztette. Innen átválthatna a sztori egy enyhén feminista családi drámába is, melyben az asszonyka megmutatja, hogy harcos tigrisanyaként egyedül is helytáll a kemény, férfiak uralta világban, de ő inkább lefekszik aludni, és másnap ismét a férjével az oldalán ébred. "Talán csak rossz álom volt?" - tenné fel magának a kérdést, csakhogy másnap a férjúr ismét hallott, hősnőnk pedig ott dagonyázhat a nagy adag misztikus homályban.
Alig néhány hete a Felforgatókönyv azzal játszadozott, hogy egy formai elemet, a narrátorhangot beemelte a történetbe, most pedig ugyanez történik a nem lineáris történetvezetéssel. A Megérzésben nem csak a néző ugrál össze-vissza az időben, hanem Sandra Bullock is, aki egy idő után rájön, hogy amennyiben jól használja ki az idővonalak elkuszálódását, talán esélye lesz megmenteni férjét a rá váró csúf balesettől.
A filmben nincs gyilkos vagy gonosztevő, így a feszültség az idővel való harcból és a cselekmény megértéséből adódik, amit a főszereplő Sandra Bullocknak kéne éreztetnie velünk, és bár a vígjátékok vonalán már bármikor képes uralni a vásznat ellenállhatatlan mosolyával, a kevésbé mosolygós drámák és thrillerek terepén még bőven akad tanulnivalója.
Szerencsére az ügyesen válogatott mellékszereplők gárdája (Julian McMahon, Peter Stormare, Nia Long, Amber Valletta) menti a menthetőt, és a forgatókönyv csavarai is odaszegeznek bennünket a székünkhöz egészen az utolsó percekig. A moziterem elhagyása után gyorsan konstatálhatjuk, hogy az átélt élmény nem hasonlítható a Hatodik érzékhez, de még A felejtéshez, vagy a Légcsavarhoz sem, de aki egy lightosan csavaros könnyed esti filmezésre vágyik nem túl nagy feszültségfaktorral, az könnyen megtalálhatja benne a számítását.
