A magyartanárok feladatai közé tartozik, hogy tanítványaikat színházlátogatásra neveljék, s megtanítsák őket arra is, hogy a látottakat értelmezni, elemezni tudják. A feladat nem könnyű, azt is nehéz elérni a gyerekeknél, hogy egy fél évben egyszer elmenjenek színházba. Ezellen a tanár - a szokásos módon - úgy védekezhet, ha kötelezővé teszi az osztálya számára egy tananyaghoz kapcsolódó darab megtekintését, azét, amit éppen a műsor kínál. Jelenleg az egyik darab, amit néhány iskolában alkalmasnak ítéltek a kollektív színházlátogatásra, mivel a darab a tananyag részét képező Moliere életét dolgozza fel, az Új Színházban játszott Bulgakov színmű, az Álszentek összeesküvése. Hangos a nézőtér az ott ülő, unalmukban sugdolózó, nevetgélő gyerekektől. Meg is értem, hogy unatkoznak, inkább a tanárt nem értem, aki erre az előadásra viszi tanítványait.
Az előadás ugyanis két okból is alkalmatlan erre. Az egyik, hogy rosszak a színészek benne, s ha a tanár előzetesen megnézte a darabot - minthogy csak olyan darabot javasolhatna kötelező megtekintésre, amit ő már korábban látott, vagyis ismer -, akkor ezt nyilván észre is kellett vennie. Észre kellett vennie, hogy a Moliere-t alakító Eperjes Károly játéka arcpirítóan gyenge, és hogy bár az egész társulat játékára jellemző, hogy nincsenek összhangban egymással, ő az, aki a leginkább képtelen arra, hogy a többiekkel együtt játsszon. Rengeteg a ripacskodás, amit a gyerekek rögtön észre is vesznek, eleinte nevetnek rajta, aztán megunják, és nem figyelnek többé az előadásra. Moliere alakját pedig inkább érdektelennek mint érdekesnek fogják értékelni, ha eljutnak odáig, hogy következtetéseket vonjanak le. Talán egy életrajzi adat azért megmarad majd az emlékezetükben, az, hogy Moliere-t megcsalta az ifjú felesége. Ez megmarad, mert a csábítót játszó Trill Zsolt valóban jól játszik, és a dolog természete is olyan, amire a diákok általában jól emlékeznek.
Nem hiszem viszont, hogy ez alapján az előadás alapján úgy fogják gondolni a gyerekek, hogy Moliere és XIV. Lajos viszonya "izgalmas rejtély" volna. A királyt alakító Szakácsi Sándor ugyan remekül hozza az arisztokratikus figurát, de mivel Eperjes Károllyal teljesen eljátszanak egymás mellett, mikor együtt, esetleg kettesben vannak a színpadon, játékuk nem sokat mond el a két szereplő viszonyáról.
A másik ok, amiért alkalmatlan a darab a gyerekek rendszeres színházlátógatóvá nevelésére, mert olyan rendező rendezte, aki általában, és ebben a darabban is rendkívül visszafogott tempót diktál az előadásnak. Hiába érdekes egyébként Vidnyánszky Attilla rendezése, ha olyan lassú folyású az előadás, amihez még az edzettebb felnőttnek is nagy önmérsékletre és türelemre van szüksége. Hiába ad lehetőséget ez a tempó a legapróbb részletek kidolgozására is, akkor sem a gyerekek türelméhez van szabva. Akkor volna egy ilyen rendezés jó témája a kötelező színházlátogatásnak, ha olyan osztályt visznek el rá, amelyikkel már messzire jutott a tanár a színházi előadások elemzésében, és kialakította a gyerekekben a részletekre való odafigyelés képességét. Ilyen osztály azonban nem hiszem, hogy sok van, és nem azért, mert rosszak a tanárok, hanem mert erre sem az órakeret, sem a túlméretezett tananyag nem ad lehetőséget.
Az a magyartanár, aki erre az előadásra viszi tanítványit vagy nagyon bízik a nevelésében, vagy nem látta korábban az előadást. Bárcsak az első indok volna az igaz.
