A pap gyermekei kétes moralizálásba fulladó komédia. Persze túlságosan gyors és könnyűkezű ítélet ez az elmúlt év legnagyobb horvát mozgóképes sikere kapcsán, elvégre tényleg „magasra” jutott: nézőszámrekordot döntött déli szomszédainknál, jelölték Európa Filmdíjra, illetve Horvátország nevezte idén az Oscarra is.
De még ennél is fontosabb, hogy viszonylag sok országban jutott el a moziforgalmazásig. Nem véletlen, mert egyszerre tud lokális és univerzális lenni.
Bármennyire közhelyesen hangzik is ez, néha igaz tud lenni. Rendezője a hazánkban inkább színházi körökben ismert Vinko Bresan – már csak azért is, mert édesapjával, Ivo Bresannal számos művet jegyez közösen. A filmes vonalon is együtt indultak, az 1999-es Marsal volt az első igazi nagy dobás: ebben egy Stipan nevű nyomozó kis adriai településeken nyomoz egy igazi x-aktaszerű ügyben, jelesül Tito szelleme után, mely rendszeresen vissza-visszatér kísérteni.
Vinko Bresan azóta is „csak a komédia” jegyében alkot.
Ez már csak azért is érdekes, mert a drámákban utazó „másik új hullámos”, Arsen Anton Ostojic (akinek Az a csodálatos spliti éjszaka című fekete-fehér mozija valóban pazar) ugyanazzal a Mate Matisiccsel dolgozik, mint Bresan. Csak míg Ostojic a Senki fiában Matisic színművéből drámát rendezett, Bresan A pap gyermekeit a komédiára hegyezte ki. (Az eredeti színházi előadással szembemenve.)
Persze lelke rajta, az adaptáció szabad, a film önálló műfaj, és valljuk be, tényleg ordít a humor abból az alapszituációból, hogy egy kis adriai horvát szigetre érkező katolikus pap, miután szembesül a helyi lakosság drasztikus fogyásával, összefog a helyi patikussal és trafikossal, hogy megfordítsa a tendenciát, és elkezdik kiszurkálni az óvszereket.
A biznisz pedig idővel be is indul, születnek ismét gyerekek. Csakhogy az indirekt megtermékenyítés egyéb bajokkal is járhat. Például mi van akkor, ha valaki házasságtörő szexben utazik?
Vagy amikor híre megy a csodaszigetnek, ahol csak potyognak a csecsemők, és megindul a gyerekcsináló-turizmus: mi van, ha egy erősen vallásos közösségben megszületik az első félvér gyermek? A számos, valóban komikumból kiinduló konfliktusteremtés terén Bresan valóban profi.
Akkor törik bele a bicskája a projektbe, amikor a drámai következményeket kellene megmutatnia. Amikor nem lehet mindent elviccelni. A tragikus szituációkat a lehető leghamarabb „elvágja”, ezzel a film a játékidő utolsó harmadára ritmustalanná válik.
A pap mindenkori felelőssége és lelkiismerete kapcsán pedig egy érthetetlen befejezésre futja csak tőle – elvégre ez kellene, hogy megteremtse a nagybetűs katarzist, ami „technikai” okok miatt elmarad. Még így is szuperbátor film ez egy olyan országból, ahol a tolerancia hiánya még a magyarországinál is erősebb jelenség.
