Valljuk be, 2014 nem a hollywoodi romantikus vígjátékok éve volt, így csak reménykedni lehetett, hogy az új év legelső napján végre kapunk valami jót, hát nem így lett. Az Apropó szerelem erőltetett, unalmas és kiábrándító, hogy egy alapvetően érdekes témából, két ilyen színésszel sem sikerült, ha nem is valami maradandót, de legalább egy átlagos filmet készíteni.
Akik attól féltek, hogy Juliette Binoche és Clive Owen között nem lesz meg az a bizonyos kémia, azoknak teljesen igazuk lett. Meglepően nem működik együtt a két színész mint egy pár, és nem csak a rosszul megírt karakterek miatt. Az egész kapcsolatuk nincsen felépítve, egy pillanatra sem érzünk semmilyen szikrát, és a már beteljesedett „szerelem” is merev és üres. Romantikus vígjátékot csinálni romantika nélkül pedig elég nehéz.
Az Apropó szerelemre ironikus módon szinte minden más tekintetben viszont igaz a mondás, hogy a kevesebb, több. Egyszerre akar szólni a művészi alkotói válságról, a tanár-diák kapcsolatokról, az apa-fiú kapcsolatról, az alkoholizmusról, egy súlyos betegség fizikai hatásáról a testre, és akkor ott van még ugye a szerelem és a film alapvetően fő témája: a szavak vs. képek évszázados harcát folytatandó iskolán belüli háború, amely a legérdekesebb vonala lehetne a műnek, de még ez sincsen semmilyen módon kidolgozva.
Kár érte, hiszen ez tényleg olyas valami, amivel megérné foglalkozni. „Egy kép többet mond minden szónál.” De vajon tényleg így van? Válasz persze sosem lesz, de a film tökéletes médium (lenne) arra, hogy az említett dolgok ránk gyakorolt hatásait érzékeltesse. Ehelyett kapunk egy meglehetősen random elszólásból kialakult „villámháborút” két tanár között, amely során egy-egy (értsd: egy db-egy db) alkotás ütközik meg a film vigaszágán, mert hogy nem ez kerül a középpontba, az biztos.
Az elit magániskolában angol nyelvet tanító férfi és az odakerülő festőművész nő felállás miatt inkább érezzük a filmet egy gyenge utánzat-keveréknek. Az Apropó szerelem félig a Holt költők társasága, félig a Mona Lisa mosolya, de egyikből sincsen meg a lényeg: a tanár-diák viszony, az, hogy igazi hús-vér emberek, és érzéseik hatnak a művészetre, és fordítva. Ahhoz persze végtelenül gyenge a film, hogy ezeknél többet mondjon, ahhoz pedig végképp, hogy ezek előtt tisztelegjen.
Clive Owen karaktere egy idegesítő és tenyérbe mászó alkoholista ficsúr, akiről, bár a film majd’ minden kockájában próbálják belénk sulykolni, egy pillanatig nem érezzük, hogy valóban a szavak szerelmese lenne. Juliette Binoche pedig egyáltalán nem hiteles a zord és keményszívű, megkeseredett festőnő szerepében, akinek az is derogál, ha a tanári pihenő szobában egymáshoz kell szólnia egyik kollegájával. Bár utóbbi legalább szépen tud nevetni.
Csak nagyon ritkán jókor. Ez talán az egyetlen dolog, ami megmarad a film megnézését követően a nézőben. A felesleges mennyiségű és hangerejű nevetések hada. Mint egy nagyon rossz paródia. Mintha tényleg azt gondolták volna a készítők, hogy hát olyan a film, amilyen, de legalább Binoche-t nevettessük sokat, mert az biztosan működik majd. És működik is, de nem ennyire. Amikor a harmatgyenge poénokat követően a szereplők hangos hahotában törnek ki, akkor inkább kényelmetlen és kínos lesz egy-egy jelenet, mintsem szívet melengető vagy vicces. Minderre talán a film legutolsó képkockái a legjobb példák, amikor egy-egy válogatott szidást követően, pár másodpercig kitartott komor nézés után a két főhős hátraveti a fejét és csak nevet, nevet és nevet.
Sajnos az Apropó szerelem egy újabb tökéletes példa rá, hogy megfelelő forgatókönyv, karakterek és kidolgozott történet nélkül egyszerűen nem lehet élvezhető romkomot készíteni. És akkor persze ott van még a kémia, amelynek hiánya tehetségtől függetlenül ront el színészi játékokat. Reméljük, hogy nem igaz a mondás, miszerint olyan lesz az év, mint az év első napja, mert akkor bizony szomorú 2015-nek nézünk elébe.
