Megtévesztően könnyednek hangzik a cím: Dalok a második emeletről, ám a film, amelyet még 2000-ben a Titanic fesztivál hozott el először mutatóba Budapestre, nem is egy teljes embert, inkább másfelet kíván a nézőjétől. Az utóbbi években valójában még a filmbarátok többsége is elszokott a moziban a nézőtől kemény szellemi teljesítményt kívánó művektől. Az amerikai kommerszdömping nyomására a közönség megtartásáért küszködő európai film is egyre óvatosabban célozza meg a nézői intellektust, ritkábban szánja rá magát, hogy úgy istenigazából próbára tegye - hogy ne mondjuk: megdolgoztassa - a nagyérdemű együttgondolkodási készségét.
És nem is csak a gyalogkakukk filmbarátról van szó, elég, ha arra gondolunk, hogy tavaly az Európai Filmakadémia nagytiszteletű tagjai már az Európa Filmdíj jelöltjeinek listájára sem szavazták be Tarr Béla Werckmeister harmóniák című munkáját, amely pedig a film ínyenceinek világszerte (!) egyik legnagyobb tavalyi élménye a sajtóvisszhangok alapján. Igen, de ezért az élményért "meg kell dolgozni", nemcsak szemmel, hanem szellemmel és szívvel egyaránt. Hozzáteszem: megéri, ha az ember győzi.
Roy Andersson svéd rendező nincs tekintettel a nézői renyheségre: apokaliptikus hangulatú látomása egymáshoz csak a belső alkotói logika mentén kapcsolódó, szürrealista jelzések és jelenetek sorából áll össze. A végítélet-hangulat forrása a rendezői kiábrándultság: nem sok jót lát az egyén és a társadalom természetrajzában. Sőt őszintén (és persze leegyszerűsítéssel) szólva, tulajdonképpen az előítéletes, önző, felelőtlen és álságos "társadalmi ember" sajátos bűnlajstromaként hat a film. Vagy fémes csillogású és kietlen a világ, vagy egy óriási szeméttelep zűrzavara uralja. A tisztaság és önzetlenség vallási jelképével is kufárkodás folyik, a láthatóan tényleg idegen idegenre öklök sújtanak le az utcán minden kiváltó ok nélkül. Az ostoba, féltékeny és elaggott hatalom féltékenységből feláldozza a jövőt is akár: az agy-érelmeszesedéses, reszketeg "hatalmasok" kétely nélkül taszítják szakadékba az ártatlanság fehér ruhájába bújtatott kislányt, mint a fiatal nemzedék szimbólumát.
Nyomasztó film a Dalok a második emeletről, s ha odaadó figyelemmel követjük is Anderssont a bonyolult képi-gondolati rendszerében, nem lehetünk egészen biztosak, hogy pontos megfejtéssel kísérletezünk-e, vagy akaratlanul leegyszerűsítjük a film összetett építményének jelentését. Így vagy úgy, még esetleges melléfogásunkkal együtt is, emlékezetesek maradnak képei, hangulatai, és az a katartikus döbbenet, ami ezek nyomában ébred bennünk. Tény, hogy a 2000-ben cannes-i különdíjjal elismert filmnek ebben az emlékezetes hatásában a magyar származású operatőr, Borbás István szuggesztív képeinek oroszlánrészük van.
Az már szinte csak érdekesség (bár nem csak az), hogy rendező és operatőre hosszú idő óta együtt dolgozik, ez az első közös nagyjátékfilmjük. Jórészt reklámfilmek készítése közben edződtek össze egymást hibátlanul értő párossá.
