Mintha az egész mai Oroszország Gogol Köpönyegéből bújt volna elő. Képtelenebbnél képtelenebb helyzetek sorjáznak a legszélső végletek között a legbanálisabb mindennapokban is. Ilyennek hőse Valya is, aki a rendőrség alkalmazásában bűncselekmények rekonstruálásánál dolgozik, mint az áldozat dublőre. Tragikomikus sorsán keresztül a mai orosz valóság egy újabb szeletét ismerhetjük meg, az oroszoktól már oly megszokott abszurd szemüvegen át.
A mai orosz film szar!
- vágja szemünk közé Valya, Az áldozatkaszkadőr című film fő- és címszereplője. A sarkos kijelentés persze csak az ő (és az alkotók) hetyke ifjonti hevületének tudható be, hiszen egy mai orosz filmet nézünk. Az orosz film mindig is jó, sőt felmérhetetlen jelentőségű volt, gondoljunk csak arra, hogy az Einzensteintől Pudovkinon, Dziga Vertovon, Csuhrajon át Mihalkovig és Tarkovszkijig tartó névsor tagjai milyen filmekkel ajándékozták meg a filmművészetet. Ám a mai lista sem akármi, bár a veretes, nagylélegzetű műalkotások helyett sokszor markánsabb, élesebb, olykor durvább és erőszakosabb filmek készülnek, ám az elismertség ugyanúgy kijár Germanéknak, Bekhmambetovnak, Zvjagincevnek és a többieknek. Nem csak kijár, hanem jut is, hiszen az utóbbi években rendre kerül a díjazottak közé orosz film is a nagy fesztiválokon, de nem elhanyagolható az a tény sem, hogy az új orosz filmek nyereségesen teljesítenek a hazai piacon. Nem sok nemzeti filmgyártás mondhatja ezt el magáról... Nem meglepetés hát, hogy ilyen körülmények között a rendes évi orosz filmheteken új és újabb arcok tűnnek első filmmel, jobbára igen figyelemreméltó minőségben. Az Áldozatkaszkadőrt Kirill Szerebrenyikov jegyzi, akinek már egy színházi rendezését láthatták azon kevesek, akik bejutottak a Bárkába 2005 tavaszán. A Gyurma című darab (írta: Vaszilij Szigarjev) egy fiatal fiú halálát megelőző napokat mutatta be kíméletlen, már-már szürreális brutalitással. Szerebrenyikov első játékfilmes próbálkozása azonban már nem ezt a mai orosz irodalomra, filmre és színházra jellemző erőszakos vonalat viszi, ám nem kevésbé meghökkentő. Az áldozatkaszkadőr szintén egy színházi előadás alapján készült, mely inkább a Gogol Köpönyegétől eredő groteszk, abszurd hangvételt hordozza, s melyet a rendező sikeresen megfosztott minden színházias effektustól, egyúttal azonban felruházott minden divatos filmes manírral. Ettől függetlenül, reagálva a fim elején elhangzott kijelentésre, a mai orosz film -legalábbis ez- egyáltalán nem "szar".
Addig jár a korsó a kútra,
míg el nem törik. Anélkül, hogy lelőném a film poénját, ez érvényes Valyára, az áldozatkaszkadőrre is. Tipikus középkelet-európai sors az övé, kimaradt az egyetemről, inkább munkát vállalt. Nincs perspektíva az értelmiség előtt, az egyik az alkoholizmus, a másik járhatatlan, ugye. Valya inkább az emblematikus áldozatkaszkadőri munkát (tényleg van ilyen?) választja a rendőrség kötelékében, ahol áldozatokat játszik el a helyszíni bizonyítás alkalmával. Egyértelmű azonban, hogy nem csak eljátszott, hanem valódi áldozat is ő, hiszen állandóan kísértő katonatiszt apja hamleti emlékével is meg kell küzdenie, és akkor ott van még a kötelező családi- és egyéb társas kapcsolatok olykor észvesztő bonyolultsága is. Hősünket ráadásul fénysebességgel száguldó agyműködés is jellemzi, melynek olykor nem tud megálljt szabni. De hasonlóan tipikusak a film többi szereplői is. Az olykor hosszadalmas erkölcsi és etikai monológokba bonyolódó, még a "régi rendszerbe szocializálódott" rendőrtiszt, a helyszíni bizonyítás alkalmával a videokamerát kezelő molett rendőrnő, aki mindennel foglalkozik, csak éppen a munkájával nem, az anya és az "ideiglenesen ott-tartózkodó" nagybácsi figurái mind karakteres mai figurák. Nagyon oroszok, mégis (vagy épp ezért?) nagyon ismerősek is számunkra.
Összességében
talán legjobban -kortárs példát felhozva- Gigor Attila Nyomozójával van legközelebbi szellemi rokonságban Szerebrenyikov bemutatkozó filmje. Hasonlóan bizarr foglalkozást űz főszereplője, groteszk és abszurd szituációkba kerülő főhősét szemlélő szatirikus látásmódja rokonítja e két filmet, valamint az, hogy alkotóik hasonlóan mutatják meg a valóság és a képzelet viszonyát. Azonban Szerebrenyikov sokrétűbben alkalmazza a különböző filmezési technikákat, többet kacsint ki, többet utal más filmekre, filmesekre. A helyszínelés kézikamerájának képének be-bevágása kézenfekvő, de utalnak a Blair Witch Projecttől eredő home-videós próbálkozásokra egészen a Cloverfieldig vagy a Dogma-filmekig bezárólag. Az álomjeleneteket mintha egy az egyben David Lynch rendezte volna, hogy csak a hangsúlyos nyuszifül-motívumra, vagy a lebbenő függönyökre utaljak. A film azonban teljesen egyedi, szuverén alkotás, az ismerős elemeket ügyesen simítja egybe a rendező. Valya érzelmi kitörései expresszív, de mulatságos hatású animációs betétekben jelennek meg. A filmet átható szarkasztikus fekete humor komoly üzenetet közvetít: nevetségesen banális bűnök között élünk. Sajnos, ez az üzenet érvényes a film végére is: az is banális. Azonban az addig vezető út biztató és okosan szórakoztató.
Kinek ajánljuk?
- Azoknak, akiknek bejött Gigor nyomozója.
- Az új orosz film kedvelőinek.
- Azoknak, akik még azt hiszik, a ruszkik még mindig karórát gyűjtenek.
Kinek nem?
- Azoknak, akik átérzik, ha baromi hideget látnak a filmvásznon.
- Azoknak, akik nem tudnak elszakadni a zsánerfilmes kliséktől.
- A japán konyha szerelmeseinek.
6/10
