1999 áprilisában a coloradói Columbine-ban két kamaszkorú diák vérfürdőt rendezett az iskolában. Ez adta Michael Moore kezébe a kamerát, hogy válaszoljon a kérdésre: miért oly erőszakosak az amerikaiak. Filmje olykor szatirikus (lásd a film elején a bankot, mely hiteléhez példátlanul kedvező fegyvervásárlási lehetőséget is kínál), olykor rémisztő, például amikor bemutat egy eszelős férfit, aki egy Magnum 44-est tart párnája alatt, olykor mértéktartó (lásd a Marilyn Mansonnal készített interjút).
Moore azonban olykor kissé demagóg nagy pacifista hevületében. Kommentár nélkül közli: a columbine-i tragédia épp aznap történt, amikor az USA a legnagyobb méretű bombázást mérte Kosovóra, amivel azt sugallja: van összefüggés a két tény között. Máskor statisztikákat idéz, de ő maga tudja a legjobban, mily egyszerű rodolfóskodni a számokkal. Noha igyekszik pártatlannak beállítani magát, ez nem mindig sikerül. Oknyomozza a Buell városkában történt esetet is, melyben egy hatéves kisfiú lelőtte egyik osztálytársnőjét. Azt állítja, a rémdráma oka, hogy a nagykapitalisták távoli vidékre kényszerítik dolgozni a szülőket, akiknek felügyelet nélkül maradt gyermekei aztán persze lőnek, ahol érik. Interjút készít Charles Hestonnal, a Lőfegyver Szövetség elnökével, és végül otthagyja a kertjében a megölt kislány fényképét. Ez öv alatti húzás, mert Heston persze idióta, de semmiképp sem gyilkos. Moore, ez az egyébként rokonszenves mackó, folyamatos morális zsarolást követ el a nézők ellen, és filmje egyébként is menthetetlenül hosszú.
