Érdekes népek a prolik, mert olyan őszinték, olyan ösztönösek. Az öklükben hordják a szívüket, vagy az ölükben. Csak mindig abajgatják őket - legtöbbször a hivatalos szervek. Mindez természetesen a moziból tudható. Néha úgy tűnik, a moziból tudják ezt a filmkészítők is. A peremvidékek lakótelepeinek lakóit kétségtelenül mozgalmas életük során nagyjából egyforma atrocitások érik, és nagyjából azonosan is reagálnak minderre, s ez a hozzáállás aztán további kalamajkák kiapadhatatlan kútja. Pedig kisebb gondjuk is nagyobb lenne, mint vesződni a hatóságokkal.
A Közönséges szerelem hősnője például - igaz, a filmtörténetben nem először - úgy marad, felcsinálva. Ám szinte nem is jut ideje azon tépelődni, hogy akkor most mitévő legyen, megtartsa vagy elvetesse, mert lebukik bugyilopás közben, és nem átall az előállításig hepciáskodni a szupermarket tolvajfogóival. Persze hogy megerőszakolja egy rasszista kretén a rendőrőrsön, mert pechére a jó rendőr, hisz jó, munkaideje végeztével siet haza a családjához.
Cimborája a telepről még cifrábban jár. Egyszerűen nem szenvedheti, hogy egy piszok díler az ablaka alatt heroint árul az aprónépnek. Lemegy, ad a gonosz testének, és elkobozza az árut. Amit pechére meg is talál nála a rendőrség. Ennyi pech mintha kicsit sok lenne, de még nincs vége. A drogellenes küzdelem e hérosza, egy jólelkű, kétszáz kilós gyerek a rendező által rútul magára hagyatva, nemes egyszerűséggel bent felejtődik az őrsön. Ott felejti a film, volt már ilyen, csak azért kár, mert így nem tudjuk elmesélni, hogy őt vajon megerőszakolta-e egy rendőr.
Bár filmet mesélni egy filmkritikában - hát nem is tudom. Különböző iskolák léteznek, az egyik szerint az mesél, akinek semmi nem jutott eszébe a látottakról. Mi tagadás, azok a gondolatok, amelyek a Közönséges szerelem kapcsán ébredhetnének, már jó régen fölébredtek, más, egészen jónak mondható filmek kapcsán. Ezért szívből csak a rendőrség személyi állományának ajánlható ez az alkotás. Ilyenek vagytok, amikor meg másmilyenek, arról nem érdemes filmet csinálni.
