Ha Párizs

Nincs a Földön tán még egy olyan város, melyet úgy elborítanának a közhelyek, általánosítások és sztereotípiák, mint a francia fővárost. Azok a párizsi háztetők! Azok a meghitt, füstös, zajos presszók! Párizs sokaknak Bakony, rejtek. Menedék és mennyország, olykor pokol és temető. Párizsba beköszöntött az ősz, mégis tudjuk, hogy a fény városa is. A divat, az elegancia, a művészet, a bohém nemtörődömség lezser metropolisza. Ha Párizs, akkor szerelem. Összebújva kis kávézókban, utána tánc az utcán, szemerkélő esőben, mögöttünk dudáló taxisok, de kit érdekel! Olcsó szállodák piszkos ágyain beteljesülő, önfeledt szerelem, utána némán fújva a füstöt az éjszakában hullámzó párizsi háztetőkre, miközben valahonnan még harmonikaszó hallatszik. Harangszoknyában kalimpáló körömcipős lábak, pajkosan-kihívóan csücsörítő rúzsos ajkak, gyűrött ballon felhajtott gallérja mögül borostás arcban felparázsló cigaretta, néhány frankért tízpercnyi örök boldogság.

[img id=372283 instance=1 align=left img]Szeretni és szeretve lenni

A szerelem örök problémája, hogy bár szinte minden egyes ember volt már legalább egyszer szerelmes életében, amióta ember él a Földön, mégis igen ritka azon pillanatok száma, amikor egyszerre szeretett és volt szeretve, ráadásul ugyanazzal a személlyel kapcsolatban. A Szerelem nélkül soha című filmjében Christophe Honoré ezen elmélkedik (amúgy nem először), amikor egy közel ötven éven, négy országon és három nyelvterületen átívelő történetben meséli el Madeleine történetét. A vakítóan szőke és elbűvölően bájos ifjú párizsi lány életébe a szerelem egy fess prágai orvostanhallgató képében érkezett el, azonban igazán csak pillanatokra tapasztalhatta azt meg. Közbeszólt a politika, a földrajzi távolság és a kulturális különbözőség, de valami mégis kitartott évtizedeken át, köszönhetően közös gyermeküknek, de a kezdetek kezdetén pillanatok alatt létrejövő "kémiának" is. Madeleine olyan nő, aki egész életében szeretett, és voltak pillanatok, amikor viszont is szerették. Története nem mondható igazán különlegesnek, Honoré azonban –sajátos művészi koncepcióval- mégis képes belőle több mint két órás, érzelmes, érzéki és érzékletes élményt kreálni, mintegy bizonyítva, hogy a szerelem és a boldogság, illetve ezek megtalálása, keresése és elvesztése az emberi lét örök és bármennyiszer feldolgozható (tehát igazából feldolgozhatatlan) lényegét jelentik.

Stilizált sanzon-musical

Kicsit mesterkéltnek ható keretet kapott a film egy pár csini piros cipellő "szerepében". A megfelelő színű, formájú, sarkú és stílusú cipő megtalálása minden nő életében kardinális feladat. Némelyek akár egész életüket (és férjük egész pénztárcáját) is hajlandóak erre áldozni, Honoré azonban gondolati párhuzamot húz: egy pár jó cipő=boldogság=szerelem. A hatvanas évek párizsi, prágai és a hetvenes évek szintén párizsi és londoni szcénái technicolor színeiben, stílusban, kiállításban tökéletes illúziót keltenek. Ludivine Sagnier a fiatal Madeleine szerepében tündököl, de Radivoje Bukvic is sármos a cseh Jaromirként. Simán, zökkenőmentesen csúszunk át korszakokon, forradalmakon, városokon és házasságokon, közben felnőtt Vera is (Chiara Mastroianni nem tagadhatja le örökölt génjeit), Madeleine és Jaromir szerelemgyermeke, aki egy rockzenekar dobosába lesz szerelmes, s még az sem zavarja, hogy a srác meleg. Sőt, még gyermeket is akar tőle… Madeleine közben már (Catherine Deneuve által átvéve a szerepet) régen Párizsban éli az életét, néha még felkeresi őt Jaromir (akiből meg Milos Forman lett), fellobban a szerelem, eliramlik az élet. Honoré e filmben mintegy pacsit ad a francia új hullámnak (illetve inkább csak Claude Lelouch-nak), és a csehnek (Forman hálás és elbűvölő!). Igen izgalmas, ahogyan Deneuve együtt játszik saját lányával, Chiarával, ráadásul anya-lánya szerepet… Ami igazán tetszett, az viszont az, ahogyan a szereplők rendre dalra fakadnak. Nagyjából, mint Björk tette a Táncos a sötétben-ben, csak könnyedebben, franciásabban és bájosabban. Sanzonosabban. A ráérősen elmesélt, kissé hosszadalmas és érzelmileg bonyolult (ám épp ezért átélhető) sztorit ezek a dalbetétek illusztrálják, magyarázzák, de egyben el is emelik – így egyedivé és fontossá teszik. Honoré nem szégyenlős, amikor meg kell mutatni dolgokat, de miért tenné, ha egyszer a szerelemről beszél? Felesleges szerelemről tabuk között beszélni, de nem is teszi. Aztán van a végén tanulság is, bár amilyen üde frissességgel indul a film, olyan melankolikus a vége… Mint az élet, nemde?

Kinek ajánljuk?
- Szerelmeseknek.
- Frankofileknek.
- A filmkülönlegességek kedvelőinek.

Kinek nem?
- Cinikusoknak.
- Frankofóboknak.
- Akik nem bírják, amikor "dalban mondják el".

8/10