Jó film, tulajdonképpen bármilyen film merő akaratból nem születhet. Vasmarkú görcsből és fogcsikorgatásból csak kétes dolgok jöhetnek létre. Egyáltalán: művészet soha nem lesz erőlködésből és merev szándékokból. Koltay Gábor filmje, a Sacra Corona olyan riasztóan merev és tendenciózus, hogy mindaz, ami a művészetben szerethető: a szabadság, az ihlet, az invenció és a váratlanul felbukkanó igazság messze elkerülik ezt a munkát. Koltay filmje képes fogalmazvány történelmünk egy viharos szakaszáról - de nem több. Gyakorlatilag nincsen benne semmi, ami filmmé teszi a filmet. Egy nem túlságosan eredeti történelmi esszé jelenetekre tördelt, irgalmatlanul rossz ritmusú, heroikus és valószerűtlen mondatokkal teletűzdelt feldolgozása.
De hát nem is ez a legnagyobb probléma Koltay filmjével. Mindez a vállalkozás természetéből fakad, és tulajdonképpen még érthető is. Hősi időkről mélázva még Koltaynál jóval nagyobb mesterek keze is meg szokott remegni. A fennköltség és az elviselhetetlenségig túlhajszolt romantizálás - melyeket Koltay képtelen volt kikerülni -, ennél a tematikánál komoly veszélyt jelent. Nagyobb baj azonban, hogy mindezen hibákon túl a film számtalan újabbakat termel. Olyanokat, melyeket lehetett volna ártalmatlanítani. Mindenekelőtt egy ennél jobb forgatókönyvvel. Nemeskürty István forgatókönyve ugyanis kliséken túl jószerével nem ismer egyéb megoldásokat. A forgatókönyv a magyar történelem egy szűk és talányos szakaszába visz bennünket, de olyan módon adagolja az információkat, hogy a nézőnek - ha csak nem történelemszigorlat után van egy nappal - komoly nehézséget okoz a szituáció rekonstruálása. Ráadásul a jelenetek túlnyomó többsége statikus, a dialógusok pedig leginkább valamiféle vulgártörténelmi értekezés kiragadott mondataira hasonlítanak. Ember így nem beszél, ahogy ebben a filmben a szereplők megszólalnak, még akkor sem, ha legendás történelmi hős. Ez a Sacra Corona egyik típusos hibája. Ez a megemelt beszéd nyilván szándékos döntése az alkotóknak, de a jelek szerint inkább gyengíti, mintsem erősítené a hősöket.
Különös történelmi pszichologizálás ül a filmen, amely egyenesen következik Koltayék igyekezetéből, de erősen aláássa közlendőjüket. A felvállalt sorsról, a hatalom predesztinációjáról, a kiküzdött egységről, a szenvedéseken túli győzelemről, egy megpróbáltatásokban csiszolódó országról akarnak beszélni, de sajnos filmjük megoldásai olyan spekulatívak, hogy az ember nem szívesen hajlik még ezen egyszerű alapértékek elfogadására sem. Nem, mert a Sacra Corona gondolatai szájbarágósak, és ettől komolytalanokká válnak. A film igazságai nem szituációkból és nem karakterekből fakadnak, hanem előgyártott, merev panelekből. Végső soron valamiféle meglepő figyelmetlenségből. Nemes-kürty és Koltay mintha nem a tiszteletre méltó hősökre, hanem saját ideológiáktól terhelt elméleteikre összpontosítottak volna. Ettől főszereplőik kínosan sematikusak lettek. A színészek nem is nagyon tudnak mit kezdeni papírmasé figuráikkal.
Mindenki igyekszik nagyon szenvedélyes és zord lenni. Talán csak a Lászlót, illetve Salamont alakító Szarvas Attila és Horkay Péter volt képes némiképp valószerűen és intelligensen megfelelni a nehéz feladatnak. A film többi szereplője azonban beleolvad a gigantikus totálokba és a szirupos zenébe. Különös bábjátékot láthatunk a vásznon, jellegtelen karaktereket, túlrendezett csatákat és teátrális szenvedélyeket. A történelem azonban nem ilyen egyszerű és főként nem ilyen képletszerűen tagolt. A Sacra Corona verziójánál emberibb, esendőbb, áttételesebb - és izgalmasabb.
