A Gyűrűk Ura-trilógia sikere óta költséghatékonysági okokból divatba jött, hogy egyszerre két részt forgatnak le, majd pár hónap különbséggel küldik őket mozikba. Az Ausztrália esetében szó sem volt erről, mégis olyan érzésünk támad, mintha egyszerre szabadítanák ránk az első és a második részt.
A megaprojekt
A Moulin Rouge sikere után Baz Luhrmann joggal gondolhatta úgy, hogy a stúdiók könnyedén bíznak rá jókora összegeket epikus álmai megvalósításához, viszont a sok huzavona következtében Oliver Stone csúnyán beelőzött a Nagy Sándorról szóló projektjével, így hiába állt rendelkezésére Leonardo DiCaprio, a Colin Farrelles film méretes buktája után senki sem akarta finanszírozni a bukásszagú filmtervet. Luhrmann nem kesergett sokáig, és maga mögött hagyva a Vörös függöny-trilógiáját egy másik epikus történetben kezdett gondolkodni, amit különböző interjúkban csak az ausztrál Elfújta a szélnek nevezett. Nicole Kidman már a kezdetektől adott volt, de a férfi főszereplő személye sokat változott Russell Crowetól kezdve Heath Ledgerig, míg végül Hugh Jackmannél kötöttek ki. A film méreteihez illő költségvetést sikerült összeszedni, és a 130 millió dollár meg is látszik a vásznon, valamint a közel háromórás játékidőn.
Kettő az egyben
Az Ausztrália abszolút régimódi kalandfilmként indul. A félvér gyerekszereplő narrációja meglehetősen felesleges és idegesítő, de ezt félretéve a mozi gyorsan megtalálja tempóját, és a lenyűgöző tájképek, az aranyos humor és az utazás kalandjai pillanatokon belül beszippantják a nézőt. A marhacsorda végigterelése a sivatagon tényleg szórakoztató, és ekkor még körbelengi a filmet egyfajta kellemes báj, amitől könnyű megszeretni. Itt is van azért egy-két neccesebb momentum (Hugh Jackman szappanfürdője és báli bevonulása), de ha a mozi a másfél óránál bekövetkező látványos happy endnél véget érne, nem sok rossz szavunk lehetne. Ekkor a várva várt végefőcím megérkezése helyett egyszer csak folytatódik a történet. A hangulat jóval drámaibbra vált, bekúszik a képbe a II. Világháború árnyéka, és tényleg olyan érzésünk lesz, mintha egy két évvel később készült jóval gyengébb folytatást látnánk. A játékidő első felében jelen lévő humor szinte nyom nélkül tűnik el, az eposzi méreteket öltő romantika pedig túlságosan a giccs felé tolja a filmet. Luhrmann már sikeresen megbirkózott hasonló problémákkal a Moulin Rouge során, ám most itt nyoma sincs annak az iróniának és direkt túlzásoknak, melyeknek köszönhetően érezhetnénk, hogy csak kikacsintásról van szó.
Kinek ajánljuk?
- Akik már ráuntak az Elfújta a szélre, de hasonló izgalmakat keresnek.
- Aki a mozikba elsősorban a látványos tájképekért ül be.
- Akik szeretik a három órás filmeket.
Kinek nem?
- Akik nehezen bírják fenékkel a három órán át tartó egy helyben ülést.
- Akik a moziban egyszerre csak egy filmet szeretnek nézni.
- Akik nem bírják a túlcsordult érzelmeket.
6/10
