Pedro Almodóvar (önmaga által is) deklarált műfajkeverő "szakosodása" ezúttal sem hagyja cserben a nézőt. Ugyanakkor a Szeretők, utazók több szempontból is eltér a korábbi munkáktól. Az utóbbi időben megerősödő narrációs bravúrokat (kezdve a 2002-es Beszélj hozzá!-val) el-, és a húsba-szívbe egyszerre markoló drámaiságból lényegesen alább hagyva a felhők közé emelkedünk, ott követjük nyomon az "almodóvariságából" kicsit sem vesztett alkotást. A homoszexualitás, a szabad szerelem, a spiritualizmus, a szülő–gyermek viszony, az erős verbalitás visszatérő motívumokként itt is ugyanúgy jelen vannak. Aggodalomra semmi ok.
Almodóvarnál az alapötletet megjelenítő jelenet (ami általában a film közepére kerül) mindig elindít egyfajta nyomozási igényt – természetesen a további nyomokat is ő maga találja ki. Mindez valahogy lényegénél fogva teszi „krimivé”, de legalábbis krimi feszültségűvé munkáit: a részletek felkutatása, az erős kauzalitás, a lyukacsos, nyomokon alapuló szerkesztés minden mozijának jellemzője, így a Szeretők, utazóknak is, hiába a vígjáték műfajához való alapvető ragaszkodás.
A műfajokkal való játék mégis érdekesen alakul a filmben. Az egyes szekvenciák megidézik a már említett krimit, a katasztrófafilmet, a misztikus thrillert és a videoklipet, de mind-mind parodisztikus felhangot kapva. Némelyik műfaji szilánk formailag is hangsúlyosabb, így a videoklip jelenet bájosan lelkes koreográfiájával és a kamerahasználattal lesz az egyik csúcspont (a trailer sem hiába az előadott dalon fut szinte végig – I'm So Excited). Ezek a sajátosságok a film önreflexív jellegére mutatnak, amit tovább erősít a fordulatok lapossága, kiszámíthatósága, így tehát figyelmünk – ahogy továbbhaladunk – a humorra és a rendezőre tapad. Vagyis a két sztárszínész (Antonio Banderas, Penélope Cruz) cameoja a mozi elején tényleg csak kikacsintás lehet, feltűnésük sokkal inkább a rendezőhöz való viszonyukat, semmint fontos (színészi) szerepüket mutatja a filmben.
A mozi nagyrészt egy repülőút különös története. Egy a futóműbe ragadt féktuskó (Antonio és Penélope reptéri dolgozók döbbenete a felelős, kiderül ugyanis, hogy gyerekük lesz) a cselekményindító konfliktus: a probléma miatt kényszerleszállást kell végrehajtani, csakhogy egyetlen repülőtér sem befogadóképes. A legénység bedrogozza az utasokat, és a néhány ébren maradó szereplő életét féltve, némi alkohol és tudatmódosító segítségével elkezd kitárulkozni. Az ellenpontozó cselekményindítás – egy élet megjelenésének lehetősége "veszélybe sodorja" az utasokét – után máris ott találjuk magunkat a rendkívül szórakoztató, őrült karakterek karneváljában – már megszokhattuk, és itt tegyük hozzá, hogy azt is, zseniális színészek elevenítik meg ezeket a figurákat. Találunk itt három (homoszexuális) vezető légiutas-kísérőt, látó szüzet, menekülő, csaló bankelnököt, bérgyilkost/biztonsági tanácsadót ("hiszen ezek rokon szakmák"), escort madame-ot, két bizonytalan szexuális identitású pilótát, színészt és drogcsempész nászutast is. A film tulajdonképpen groteszk, humorral súlytalanná transzponált tragédiák és konfliktusok sorozata. Ettől eltér a szappanopera sztár, Galán szerelmi háromszög epizódja. Alba és Ruth, a földön tartózkodó szeretők erősen dramatizált történetdarabja kissé tájidegennek hat a rengeteg obszcén, de hihetetlen leleménnyel és kreativitással megírt, különböző nemi orientációhoz, zsarolásra felhasználható szexvideóhoz, valláshoz, drogokhoz és alkoholhoz köthető humorfelhőben. A súlyos terhek a valóság rögös talaján maradtak, nem fértek fel a repülőre.
Mindenkinek van tehát titka vagy feszítő/fenyegető problémája. Mégis a figyelmünket a humor és a képek ragasztják oda a vászonhoz. A színek és a kompozíciók olyan érzéki élményt nyújtanak, hogy az orgiába torkolló csúcspontnak részeseivé válunk, ha akarjuk, ha nem; másképp ugyan, de mégis bevon és stimulál minket a rendező. A szexjelenetek perverzen abszurd (abszurdan perverz) kompozíciója és motivációja, azok "ötletszerűsége" fantasztikus.
Nem csoda, hogy a film elején megjelenő felirat annak fiktív voltára hívja fel a figyelmet, még ha olyan görcsös, erőlködő megfogalmazásban teszi is ezt, hogy gyanakodnunk érdemes: a rendező fikcióhoz való viszonya nem egyértelmű elhatárolódás a való élettől. Bár nem túl elegáns, mégis Almodovár édesanyja emlékére írott szövegének egyik kulcsmondatát emelném ki ennek bizonyítására: "Megtanultam tőle valamit [édesanyjától], ami munkámban lényegbe vágónak bizonyult: mi a különbség valóság és fikció között, s ez utóbbi miként egészíti ki, teszi könnyebbé az előbbit".
Almodóvar filmje(i) valóban könnyebbé teszi(k) a valóságunkat, mert nála lehetünk tévelygők-kóválygók, középkorú szüzek, mértékletességi problémákban szenvedők, de még bérgyilkosok is, megtaláljuk a magunk helyét valaki mellett, valahol (akár a börtönben is), de még a magányunk is értelmet és igazolást nyer. És ha már magányosak vagyunk, üljünk be a moziba, és nézzük meg a Szeretők, utazókat, mert Pedro szerint egy jó film bizony ér annyit, mint egy érdekes emberrel való találkozás...
