A "francia szórakoztató film hagyományai" toposzként éppoly jól hangzik, mint "a franciás könnyedség" - ám a látszat, miszerint ezek olyan nagyon összetartoznának, minimum becsapós, legalábbis felkínálja a rossz utat. Hogy tudniilik a franciák laza, kalandos életet visznek, csókról csókra járnak nyitott tetejű Simcákon és háztetőkön, továbbá a nizzai szerpentinen, s alkalmakkor még a dohányzástól sem riadnak vissza, a szolid pofozkodás meg afféle nemzeti játék náluk: az öregek golyóznak, a süvöl-vények lenyomnak egy sallert a jachton, a vörös nő meg sikkant egy decenset. Hogy létezik egyáltalán e kép, azért kétségkívül felelős a mozi, s azon belül is a tévképzet, amit francia filmnek hívunk, ám valójában a mondott hagyományok szinte kizárólag személyekhez köthetők. Játszó személyekhez, színészekhez, még inkább bohócokhoz (az sem véletlen, hogy amikor már csak azt csináltak, amit akartak, Belmondo és Delon bejelentkezett egy-egy bohócszerepre). A francia mozgóképes szórakoztatás mindig is figurákra kocentrált - nem sokat törődve a változatossággal: balekokra és bunyósokra, jobb napokon kettejük kombinációjára. Ilyenformán ha ma fellép valaki e konfekcióipar kifutójára, annak a mércét a masztodonok jelentik. Ha szabászként, abból felel, hogy tud-e olyan arcot vászonra varrni, mint Fernandel vagy Gerard Barray. Ha manökenként, abból, hogy van-e neki olyan bőr a képén, mint Funés-nek vagy Robert Hosseinnek. Persze ez a kihívás kisebbik fele, a nagyobbik Hollywood (és az odavalósi pofák) felől érkezik, ám mondanánk, ebből csak a dolog termelési része érdekes, hogy ma "francia szórakoztató filmet" még a hőskor mutatóinál is nagyobb mennyiségben szükséges gyártani. Így a reménybeli utódok egymás sarkára hágnak - puszta kénytelenségből. Ám e rohanásban - mint azt jelen példánk oly fényesen igazolja - a nagy számok törvénye még nem bizonyítható.
A kullancs sztorija simán van annyira kényszeredett, fércelt, hogy az akár hagyományosnak is tekinthető. A kölcsönlakásba az önálló életnek induló halk szavú balekhez önkényes honfoglalóként egy hangos balek érkezik, majd mikor már minden veszni látszik, számos viszontagság és vicces fordulat után jó lesz nekik. Az érdemesnek csaj is kerül, az érdemtelen meg érje be a megváltással - a néző meg a rossz kezdetnek is beillő hepienddel.
Bár Zoé Felix a jóravaló kényszervállalkozó (prosti, ah, Párizs!) szerepében bőven teljesíti a standardot, a fiúk sajnos kevésbé. A Taxikból megismert Fredric Diefenthal és az eddig inkább rendezőként domborító Pitof inkább szerepe idegesítő, mint szerethető oldalának kibontásában mutat fel értékelhetőt, így sajna oda az egész. Viszont a könnyedségnek megvan a maga előnye - hamarabb túljutunk a dolgon, mint lepereg a vége főcím, s fel se tűnik, ha esetleg untuk a banánt; végre is nyár van.
