Az a trend a mozikban, hogy a régi, ragyogó hősöket meg kell törni. Sőt, nem elég megtörni, le kell darálni, összezúzni, megnyomorítani – na, most hősködjél, ha tudsz! Az egyre sötétebb, realisztikusabb képregényfilmek után most James Bondot is utolérte a mai kor igényeinek és divatjának megfelelő hangvétel. De – mint szinte mindenből – ő ebből is jól, sőt elegánsan jön ki.
A 007-es ügynök bizony ezúttal elég mélyre süllyed. James Bond egy kiégett öregember, alkoholista és gyanús bogyókon él – hát igen, ezt teszi 50 év a filmvásznon, bocsánat, az a sok év a terepen. Persze, amikor M bajba kerül, mégis a legjobb formáját kell hoznia, és megmentenie… Nem, ezúttal nem az egész világot. Ezúttal sokkal emberléptékűbb problémát kell megoldania. De ez is éppen elég csavaros, bonyolult és veszélyes – különösen, hogy ezúttal hidegrázósan komoly ellenfele is van. A Javier Bardem által játszott Raoul Silva talán nem a legnagyobb hatalmú, legelvetemültebb, leg-leg-leg James Bond-gonosz, de hogy ilyen jól megformáltat még nem nagyon láthattunk, az szinte biztos. Javier Bardem játszott már gonosz pszichopatákat (a Nem vénnek való vidékben Oscart is kapott érte), és egyszerűen zseniális – annyira méltó ellenfele a 007-esnek, hogy szinte neki (is) szurkolunk. Az biztos, hogy ez a színészi teljesítmény az új, 23. Bond-film egyik legnagyobb erénye.
De nem az egyetlen! Mert szinte csak szuperlatívuszokban lehet a Skyfallról beszélni. A gondosan és gyönyörűen koreografált és fényképezett akciók, a vizuális orgia, ami már a főcím előtt rabul ejti a néző érzékeit. A kiemelkedően jó zene az ismerős dallamokkal. A cselekmény cseles, pörgős, de komoly erkölcsi kérdéseket is feszeget. Amíg a 007-es ügynöknek a terepen, üldözésekben, lövöldözésekben és bunyókban, főnökének irodákban és a politikában kell megállnia a helyét, és közben a nézőnek is megmagyarázza, miért is van szükség James Bondra egy olyan világban, ahol már nem konkrét országokhoz, területekhez köthető a mumus, és egy-egy kattintással a világ túlfelén nagyobb zűrzavar okozható, mint egy hadseregnyi jól felfegyverzett fanatikussal.
Igen, a világ megváltozott. Nem csoda, hogy James Bond is változott. Az egész MI6 megváltozott. Már nem robbanó tollal és hihetetlen kütyükkel látják el a csúcsügynököt – de azért megkap mindent, amire szüksége van. Ma már mindenkinek a zsebében ott az okostelefon, ami többet tud bármilyen (ma már) vicces Bond-kütyünél – de a fejlesztési részleg előrukkol azért meglepetéssel is, úgy hívják… De nem, nem lövöm le a poént.
Ezt sem. Mert egyébként rengeteg poén van, és a legtöbbjük igazán jó. Semmi falrengető, de a laza beszólások, a vérpezsdítő akciók és az angol gentlemanség olyan varázsos elegye, amitől a címszereplő még menőbb, mint valaha – vagyis az elmúlt 50 évben bármikor.
És erre az elmúlt fél évszázadra folyton emlékeztetnek is minket. Hol viccesen, hol komolyan, hol kikacsintva hol pedig szervesen a filmbe illeszkedve, de folyamatosan kapjuk az utalásokat. A felrázott, nem kevert vodka-martini. Az először a Goldfingerben feltűnt Aston Martin, ami kulcsszerepet kap a történetben. A régi korszak-új korszak hangsúlyozása – és lehetetlen lenne minden részletet felsorolni, ami jelzi, hogy az újítások ellenére itt bizony hamisítatlan, igazzy James Bond filmet látunk.
Persze, mind a "keményvonalas", Fleming-féle Bond-pártiak, mind a mai igényeknek megfelelő akció- és kémfilmek kedvelői találhatnak hibákat a filmben. De ezek eltörpülnek az élvezetes, örömteli pozitívumok mellett. Az inkább a jellemző, hogy a nagy múltú széria rajongói, és azok az "újszülöttek" is, akiknek ez az első 007-es filmjük, lelkesednek érte – mert bizony egy tényleg szerethető, szép, látványos, izgalmas akciófilmről van szó. Ami ráadásul 100%-ig Bond.
Értékelés: 9/10
