Soha nem bocsátom meg magamnak, hogy egy fehéren ragyogó napon moziba mentem, és megnéztem a Világok harcát. És soha nem bocsátom meg Steven Spielbergnek, hogy ilyen filmet rendezett. Mi volt ez?
Spielberg lehet, hogy nem nagy művész, de nagy Spielberg, tudja, miben mennyi a lehetőség, mit lehet kihozni egy forgatókönyvből, és érdemes-e odaállni, és a nevét adni valamihez. Most mégis cserbenhagyta a szimata, vagy talán a jobbik esze, amikor kitalálta, hogy ezt a bődületesen eseménytelen, közhelyes és sablonos történetet meg lehet menteni. Nem lehet. Mert nincs esemény, csak volt, amikor Orson Welles rádiójátékára megijedtek az emberek, hogy jönnek a marslakók. Azóta nem ijedünk meg, legfeljebb önmagunk miatt, hogy folyton azt képzeljük, a nálunk magasabb intelligenciák biztosan ártani akarnak nekünk.
Tom Cruise-zal pedig csak nehezedik a helyzet, mert ez a derék színész máshoz sem ért, csak vigyorog vagy könnybe lábasztja a szemét, és egyik sem olyan épületes látvány, amiért érdemes lenne jegyet váltani. Világok harca. Tom Cruise azért harcol, hogy színésznek nézzék, Spielberg szalad a pénze után. A magam részéről kötelességemnek érzem, hogy minden embertársamat lebeszéljem a film megtekintéséről. Félreértés ne essék: ez nem valami intellektuális fanyalgás, mert nem lehet olyan alacsonyra helyezni a mércét, hogy a film valamilyen úton-módon fölötte keveredjen át. Szörnyű ostobaság, unalmasan vászonra rakva, azzal az egyetlen élménnyel, hogy a technika bizony fejlődött a Jurassic Park óta, most már nem lehet olyan jól megkülönböztetni a trükköt és a filmet, a színészek mintha valóban egy térben lennének a földönkívüliekkel.
Nem tudom, érdemes-e fölsorolni a forgatókönyv logikátlanságait, hogy ha azt mondják, minden autó tönkrement, és nincs fény a világban, akkor vajon miért vannak fölkapcsolt reflektorú járművek egy kompon, és egyáltalán: hogyan működhet maga a komp, amikor a motorok mind gajra mentek. De hát maguk az alkotók sem tudják követni önnön gondolatmenetüket, és összetévesztik a gonosz földönkívülieket és egymillió évvel ezelőtt a föld alá ásott gyilkológépeiket, mert a gépek maguk kapnak fertőzést a földi bacilusoktól, és tönkremennek (vagy megbetegednek). Megáll az ész.
Túl magas a labda. Unalmas és üres film, a főszereplő alulmúlja amúgy sem egekben szárnyaló önmagát. Kell hogy legyen benne valami jó is. Talán a gyerekszereplő, a neurotikus kislányt alakító Dakota Fanning. Törékenynek látszik, és mereven tud nézni a porcelánszemével. Ha ez kevés, akkor van még egy tanulság: forgatókönyv nélkül nem megy. Hiába akar teljesen önálló lenni a film, nem lehet elszakadni a szövegtől. Mégis kell valami, amit mondanak a színészek azon kívül, hogy szeretlek, mégis kell, hogy az eseményeknek legyen valami irányuk, az kevés, hogy a nép minden ok nélkül Boston felé menetel, miközben kígyószerű indákat lógató, háromlábú robotok gyilkolásznak. Minden ellenkező híreszteléssel szemben: a kép nem minden.
