Harold Pinter: A születésnap
Bundás kenyeret süt Csomós Mari a Radnóti Színház előadásán - a szag szétterül a nézőtéren. Ez volna a pinteri naturalizmus? Miért ne? Hozzáértők figyelmeztetnek, hogy Pinter abszurdja - ha egyáltalán abszurd - a dokumentumszerűen hiteles angol hétköznapiságból indul el. A londoni East End nyelvi és környezeti helyrajzából. Ebből az ismerős közegből kúszik elő az ismeretlen. A bizonytalan. A megnevezetlen. Ami annyi gondot okozott a negyven évvel ezelőtti premier nézőinek.
A korai Pinter-darabokban lappangó fenyegetésről van szó. Nevezhetjük akár kafkainak, maga a szerző is annak nevezi. Mi ez tulajdonképpen? Ki az a Goldberg és MacCann, akik A születésnapban ismeretlen helyre viszik a tengerparti panzióból Stanleyt? És kicsoda Stanley? Mit tudunk meg róla, ami megmagyarázhatná a vele történteket? Miért és milyen minőségben lakik ezen a bizonytalan rendeltetésű helyen, se nem bérlőként, se nem családtagként? Mi az a felszínen nehezen azonosítható atrocitás, ami születésnapi muri gyanánt folyik, és kiszolgáltatott roncsot csinál az "ünnepeltből"? Kik az eset tanúi - a fiatal lány és az idős tulajdonos házaspár - , akik részesei az eseményeknek? Áldozatok vagy bűnsegédek? Van-e bűn egyáltalán, és ha igen, ki a bűnös?
A színház nem köteles teoretikus magyarázatot adni, elég, ha teátrális magyarázatot ad. A magyarázat a mindenkori jelenben rejlik. A pillanatnyi helyzetben, amelyben a Pinter-darabot - bármelyik darabot - előadják. A rezonanciában. Az előadók és a befogadók érzékenységében. A valóság és a művészet kölcsönhatásának elevenségében. Húsz évvel ezelőtt, amikor Paál István Szolnokon megrendezte, A születésnap a tehetetlen kiszolgáltatottságról szólt. Arról, hogy bármikor érted jöhetnek, megvádolhatnak és elvihetnek. Nem is biztos, hogy bántanak - de neked annyi. Azt írtam akkor, óvatosan és az olvasó fantáziájára számítva, hogy a fenyegetés belülről jön, a viszonyokból. Kovács Lajos színpadra lépése pillanatában maga volt az eleven rossz közérzet, az elgyötört, takarékra csavart, belső emigrációba kergetett ember. Akinek még itt is utánanyúlnak. Eljönnek érte a hatalom hivatalnokai. Személytelen pribékek. Könyökvédős hóhérok. Erőszak és nyom nélkül tüntetik el. Ostoba tanúk szeme láttára, akik semmit sem akarnak észrevenni az egészből.
Gothár Péter rendezéséből eltűnt a helyrajz. A bundás kenyér illata nem naturalizmus, hanem geg. A kenyeret Csomós Mari süti, Miklósy György meg kidobja. Egy ülőpuffba rejtett szemétkosárba. Nyilván minden reggel. Ez is geg. Szertartásgeg. Jópofa. Meg szerepe - ahogy Csomós játssza - maga is geg. Elhúzza, fölkunkorítja a szavakat, kérdő módba teszi a kijelentőt, minden evidenciát bárgyú hangsúllyal megismétel. Az idétlenségig buta. A karikatúráig. Bevásárlószatyrából folyton csöpög valami. Rádiót visel a hátán, a vállán átvetett spirálzsinóron, mintha egy kisebb fajta porszívóval fölszerelkezve járkálna. Mulatságos. Miklósy időnként odanyúl, hogy elzárja. Szekundál neki. Összeszokott pár valamely konyhai vígjátékból.
A férj újságot olvas. A feleség reggelit készít, és megkérdezi: "Izgi?" A férj megígéri, hogy ha izgi lesz, elmondja.
Ez még nem minősítés. Egyetlen darab előadási hagyománya sem etalon. Ha nincs Shakespeare-stílus, miért volna Pinter-stílus? Most a realizmus szétcincálását éljük meg. Lélektan? Ócska kacat. Belső folyamatok? Szemétre velük. Bonyolultság? Titkok? Árnyalás? Többrétegűség? Csupa fölösleg. Hangos, mozgalmas és lehetőleg rövid. Ez a klipkorszak színháza.
Gothár sohasem volt divatember, a kaposvári nagyrealizmus idején is csinált "elfajult" Gogol/Revizort, és a dekonstrukció őrülete sem téríti el a formattált színpadtól. Az előadás a kvázirealizmusban fogant. A születésnaphoz tervezett díszlete csaknem olyan, mint akármilyen panzió fogadószintje. Egy idő után érzékeljük, hogy a nézőivel szemben szélesen terpeszkedő emeleti lépcső, amely majdnem a rivaldánál indul, otrombán elfoglalja szinte az egész teret. Alig hagy járást, előtte és mögötte oldalazni kell, s kalodába tudja zárni vagy ráccsal elkeríteni a megfélemlített Stanleyt. A lépcső egy mechanizmus része, karfáin - mint valami csúszdán - whiskysüveget lehet lecsúsztatni, de Stanley kettétört szemüvege is a két korláton siklatva landol, ő maga pedig nagyokat zökkenve bukdácsol lefelé a fokokon. A megmaradt tér ellenségesen működik a két fogdmeg irányítása alatt: egy kis asztalka körül mindig odébb kell rakni a széket, hogy az inzultált Stanley elférjen a szűk helyen. Ez is a koreográfia része, miközben a "gengszterek" szintén koreografáltan jelennek meg, például egymás háta mögött, lépést tartva haladnak el jobbról balra és vissza. Becketti bohócok, Szervét Tibor MacCannjének piros az orra, ritkásan szétszálazott, hosszú a haja, Bálint András fapofa-clown Goldbergje még a kalaptrükköt is megcsinálja.
Mindez - a bohóctréfa, a gegparádé - a nyúlós slágerek music hall színházához közelíti a darabot; mintegy annak a korabeli kritikusnak a cáfolatául, aki az ősbemutatóról azt írta, hogy Pinter még csak nem is mulatságos. Gothár rendezésében A születésnap nagyon is mulatságos. Varró Dániel új fordítása hatásosan használja az épp aktuális kifacsart szlenget, amely nyelvileg természetesen ugyanúgy nem tudja "pinteri módon" lokalizálni a játékot, ahogy a megelőző fordítás sem tudta. A közönség jókat nevet Csomós Mari játékán - ő az előadás főszereplője, ami azért gondolkodóba ejthet - , minden hangsúlya, mozdulata, affektációja, alufóliából fölkent pirosítója felhőtlen vígjátéki elem, amikor pedig megjelenik a Dőry Virág tervezte ünneplőben, egy bakfisruhában, vertikális darázsdíszítéssel a hátán (a dísz majd' egy méter hosszú), akkor parttalan komédiában érezzük magunkat. A komikus stilizáció további részletekkel gazdagodik, amikor Szervét írül énekel, Bálinttal folytatott párbeszéde pedig néhány mondat erejéig angolra vált. A szembekötősdi játék - ennek metaforikus jelentését a darab ismeretében talán nem kell részletezni - a leszakított tüllfüggöny igénybevételével folyik, ami megint csak érdekes rendezői ötlet. Hasonlókban mindvégig nincs hiány, anélkül, hogy közelebb jutnánk bármiféle magyarázathoz.
A kérdés: honnan jön a fenyegetés? Jön. Hirtelen. Bálint és Szervét jól temperált párbeszédéből. Előbbi beszédtechnikailag elsöprő, hideg hivatalnoki fölényéből, utóbbi sunyi alattvalói szekundálásából. Gubás Gabi Lulujának gyors váltásából, ahogyan az ártatlan kislány szempillantás alatt párzó mozdulatokkal helyezkedik el Goldberg ölében. Mindez nélkülözi a realisztikus átmenetet, egyszerűen átkerülünk - a szereplővel együtt - az egyik állapotból a másikba. Ezzel szemben Tóth József Stanleyje folyamatos amorf állapotban leledzik. A szereplőválasztás telitalálatnak tűnik, Tóth József színpadi lényében van valami puha, formátlan nyegleség, bizonytalanság, ugyanakkor valami kezelhetetlen, pimasz ellenállás. Tartása egyszerre sugároz közömbösséget, védtelenséget és elutasítást, egyik válla följebb a másiknál, keze a zsebében, elhanyagoltsága életfilozófia, léte a semmilyenség veszélyes közelségében egyensúlyoz, mosolya elesett és kihívó. A figura önmagában érdekes, de nem találja meg dramaturgiai helyét az előadásban, fokozatosan eljelentéktelenedik, szinte eltűnik a "születésnapi" rumliban. Egyre inkább kiderül, hogy a "történet" nem róla szól, sőt - fájdalom - nem szól semmiről. A dolgok két felvonás között, a szünetben történnek. Off stage. Gubás Gabi Luluja a nemi erőszak hangsúlyos jeleivel, fizikailag brutalizáltan vánszorog le a lépcsőn, Tóth József pedig kataton állapotban mutatja Stanleyt: rászáradt nyállal a szája szélén és a garbóján, összecsuklottan, merev tekintettel, félájultan. Mint akit rettenetesen helybenhagytak.
Bárkit ok nélkül meg lehet erőszakolni és félholtra lehet verni - erről szól az előadás. Ez igaz, sőt aktuális, mégsem hiszem, hogy Pinter erről írt volna darabot, vagy hogy azt ebben az értelmezésben érdemes eljátszani. Ez csak újsághírszerűen "izgi". Csomós Mari föltehetően egy széthányt szobát találna odafönt, ha az előadás végén Miklósy nem zárná el aggodalmasan a lépcsőhöz vezető utat a piros műbőr kanapéval.
A metafizikai terror láthatatlan. Azt kellett volna fölfedezni.
