A Millenium trilógia utolsó részére összekapta magát Daniel Alfredson svéd rendező. Bár az eredeti regényből már megint levágtak jó pár történeti szálat, és emiatt kicsit meg is hamisították a sztorit, de A kártyavár összedől alapvetően jól sikerült.
Bár két évet kellett rá várni, végre a magyar mozikba is eljutott a Stieg Larsson Millenium trilógiájából készült svéd filmváltozat befejező része, A kártyavár összedől. A történet ott folytatódik, ahol A lány, aki a tűzzel játszik véget ért.
A tetovált lányként elhíresült Lisbeth Salander (Noomi Rapace) fejében és csípőjében golyóval fekszik a műtőasztalon. Apja, az egykori KGB-s morális hulla sajnos nagyon is él, és a szomszéd szobában lábadozik, Lisbeth féltestvére, a kétméteres, fájdalmat nem ismerő szörnyeteg, Ronald Niedermann (Micke Spreitz) pedig szökésben van. A vidéki házban történt brutális oda-vissza leszámolást felkapja a média, és párhuzamosan rengeteg szálon indul meg a nyomozás, más-más céllal.
Annak, aki olvasta az eredeti regényt, nem kell elmondani, hogy A kártyavár összedől alapvetően egy politikai krimi, amiben Larsson szépen és akkurátusan lebontotta az összes erényt, amit Svédországgal kapcsolatban általában megfogalmaznak. Ebben a történetben a politika legmagasabb szintjeitől a rendőrségen, titkosszolgálatokon és bíróságokon át a szociális intézményekig mindenki besározódik.
A Lisbeth Salanderen húsz éven keresztül elkövetett bűnök tisztára mosását abban a tárgyalóteremben kísérli meg a Millenium újságírója, Mikael Blomkvist (Michael Nyqvist) és ügyvéd testvére, amiben Lisbethet éppen gyilkossági kísérlettel vádolják. Az ellenérdekelt oldal mindent megtesz, hogy Lisbethet elhallgattassa vagy legalább újra Teleborian pszichiátriáján "temesse el élve", az őt támogató szűk kisebbséget pedig válogatott eszközökkel kicsinálja.
Míg a trilógia svéd filmváltozatát a második résztől jegyző svéd rendezőt, Daniel Alfredsont sok kritika érte amiatt, hogy A lány, aki a tűzzel játszik történetét ostobán lebutította és thrillert csinált belőle, a harmadik rész miatt nem érdemes nagyon ostorozni. A tetovált lány kálváriáját kibontó mozi ugyanis egy rendesen megcsinált krimi lett, amiben ugyan megint levág és ezáltal meghamisít néhány történeti szálat, de legalább következetesen teszi.
Alfredsonnak egyáltalán nem volt könnyű dolga, a regény szálai szinte reménytelenül összegabalyodnak, nem mindig egyértelmű, hogy ki kivel van, és mi cselekedeteinek valódi oka, ezért megbocsátható, ha a regényt nem olvasó nézők számára egy kicsit megpróbálta ésszerűbbé tenni a történéseket.
Feltehetően ennek érdekében döntött úgy, hogy egyáltalán nem foglalkozik a szereplők magánéletével, sem Mikael újabb szerelmi sztorijával, sem Erika Berger új főszerkesztői állásával. Az mondjuk egy kicsit fájó, hogy Zalacsenkó és Niedermann prostituálthálózatát és drogüzelmeit is kihagyta, emiatt az utolsó percek nem kapják meg azt az érzelmi töltetet, ami a regényben bőségesen benne van, de végül is érthető, a film így is 147 percesre sikerült.
Bár a feszültséget nem sikerült egyformán fenntartani a két és fél óra alatt, a szereplők miatt a kevésbé lendületes és izgalmas perceket is ki lehet bírni. Noomi Rapace bár az első két filmben is nagyon erős volt, az utolsó részben még feljebb emelte a lécet, így a Fincher-féle Salandernek, Rooney Marának nagyon nehéz dolga lesz. De Daniel Craignek is nagyon meg kell mozgatnia az arcizmait, hogy feledtetni tudja Michael Nyqvist érzékeny játékát. Amiért pedig külön hálás vagyok Alfredsonnak, hogy Nyqvist mellett kedvenc svéd filmem, a Hétköznapi mennyország további két színészét is leigazolta A kártyavár összedőlbe, Niklas Falk és Ylva Lööf személyében, így jár a 8/10.
