Aligha kétséges, a Bosszúállók a beavatottak filmje, a szeren eddig is kitartóan rajta lévő képregényrajongóké (szimpatizánsoké), és a kapcsolt részeké, akiket a képregényrajongóknak (szimpatizánsoknak) valahogy sikerült elrángatniuk magukkal a moziba.
Az elrángatásról szólva: akárcsak a korábbi Marvel-filmek, első randira a Bosszúállók is alkalmatlan. Ahhoz túl sok, magát istennek mondó kosztümös felnőtt, zöld óriás és egy sor más, érzékenyebb lelkeknek teljesen értelmezhetetlen alak közlekedik benne. Őrült nagy mázli, hogy ezt tudják az alkotók is. Tudják, és nagyon helyesen hazabeszélnek első perctől az utolsóig. Nem akarják megszólítani a gyermekeiket egyedül nevelő anyákat, a nyugdíjasokat, a nagycsaládosokat, a szerelmeseket, a veterán katonákat, de még a popkultúra rafinált fogyasztóihoz sem kívánnak felhívást intézni – az immár stúdióként is üzemelő Marvelnél végre belátták, hogy a képregényfilmek a képregényrajongóknak szólnak, akik egy Bosszúállóktól két dolgot várnak, de azt nagyon: pólókon feszítő kedvenceik maximális komolyan vételét és irgalmatlan, faltól falig bosszúállást.
Minthogy az alkotók (élükön a forgatókönyv összehegesztéséért is felelős Joss Whedon rendezővel) hazabeszélnek, nem is nagyon fáradnak a szereplők bemutatásával − egy-két szükséges utalással emlékeztetnek csupán eddigi pályafutásukra. Négy franchise, hat film (2 Hulk, 2 Vasember, 1 Amerika Kapitány, 1 Thor) szálai futnak össze meglehetős természetességgel a Bosszúállókban; nincs feszengés, hogy ki mit keres a képben, nincs tiszteletadás a korábban nagyobb bevételt hozó tagoknak, és nincs (vagy csak épp a szükséges mértékben van) előjáték. A rajongóknak fenntartott vevőszolgálat az első perctől prímán üzemel, ilyen flottul egyik korábbi Marvel-filmben sem intézték a fanok kívánságait. A reklamált részek (Hulk: béna) javítva, az erények (Tony Stark/Vasember playboyhumora) kidomborítva, de nem túlspilázva, a hangulat a humorral oldott heroimzus kívánatos fokára állítva.
A Marvel nagyvonalúsága már-már nem ismer határokat, ennél a cégnél még a kötözködőkre is gondolnak – a Thorból átmentett, eminensen gonoszkodó, de inkább sértődött, mintsem fenyegető főgonosz, valamit Scarlett Johansson tetszetős, de különösebb dramaturgiai célokat nem szolgáló riszálása mintha kifejezetten a savanyúszőlészeknek lett volna kitalálva.
A siker azonban elvitathatatlan. A legfőbb főfájást eddig az okozta, hogy mit lehet ennyi, jól-rosszul, de mégiscsak kiforrott karakterrel egy filmen belül kezdeni. Aggodalomra mostantól legfeljebb az adhat okot, hogy nem festenek-e szürkén a szuperhősök, ha visszatérnek saját, a Bosszúállókhoz képest kissé szegényes világukba.
