"Remélem, ezúttal elkerülik a síneket a jávorszarvasok. Még mindig vérfoltos a kabátom." Az O'Horten első szavai nagyjából megmutatják a norvég film csapásirányát: ennél izgalmasabb dolog nemigen történik a hátralévő másfél órában sem. A felszínen legalábbis.
Odd Horten, a pedáns norvég mozdonyvezető 67 évesen nyugdíjba vonul - életének alighanem egyik legkirívóbb eseménye, hogy lekési saját utolsó vonatútját, így másnak kell helyette elvezetni a szerelvényt. Horten ugyanis hamisítatlan csehovi kisember, komédiába hajló drámája pedig hamisítatlan Csehov-dráma - lehetne. Csak épp csehovokból jóval kevesebbet találni (ha találni egyáltalán) Norvégiában és szerte a világon, mint jobb-rosszabb követőiből.
A norvég Bent Hamer, a Dalok a konyhából és a Tótumfaktum írója és rendezője kiirtotta filmjéből azokat az elemeket, amik miatt Csehov primer élményként is rendkívül élvezetes tud lenni: a belső feszültségek felszínre gyűrűzését és az ebből-abból már kikövetkeztetett érzelmek valóban észlelhető megjelenését. Az O'Horten drámája ezzel szemben kizárólag a metaforákból építkezik, a főszereplő Baard Owe arcán jószerivel semmiféle érzelemnek nem látható nyoma - cselekvéseit a színész nem indokolja meg, mert azt megteszi helyette maga a forgatókönyv, vagy rosszabb esetben a forgatókönyvírás módszertanának minimális ismerete.
Utóbbira jó példa, mikor Horten két mondatban kifejti: családja és barátai mind síugrók voltak, csak ő nem volt elég bátor e sport űzéséhez. Ugyan nem látszik rajta, hogy ez különösebben zavarná, s nem is derül ki, hogy emiatt miféle hátrányok érték az életben - de tudjuk, hogy valamikor a film során ezt a hiányosságot pótolni kell, fel kell kötni a sílécet, és ugrani, hiszen az ilyesfajta drámák így működnek. (És ne citáljuk újra Csehov nevét a falra akasztott puskákkal.) És valóban: Horten ugrik, az élet szebb lesz.
Máskor azt látjuk, hogy Horten eladni készül a hajóját, de valamiért nehezen megy neki. Fogalmunk sincs, miféle hajóról van szó, hogyan kötődik hozzá Horten, miért táplál olyan erős érzelmeket iránta és főként miért akarja mégis eladni. Úgyhogy gondolatban leállítjuk a zavaró filmet, lesöpörjük a forgatókönyvről a színészeket meg a díszleteket, és összeáll a kép: hiszen Horten egész életét kötött pályán tette meg, egyetlen lehetősége a szabad, korlátok nélküli mozgásra nyilván a hajó lett volna, így annak eladása alighanem egyenlő a változtatni akarás csődjével. Távol álljon tőlünk a demagógia, de azért mégiscsak megvan annak is a maga varázsa, ha az ilyen, a filmben hemzsegő metaforák meztelenségét a rendező némi filmes öltözék rájuk aggatásával palástolta volna.
Az O'Horten érvényes, szép gondolatokat vet fel az öregségről - olyanokat, amiket épp így felvethetne egy festmény, egy vers, egy regény vagy akár egy zenemű is. De ha már épp ezt az élőszereplős, filmnek nevezett dolgot készítette el, Bent Hamer akár kezdhetett is volna valamit választott médiumával.
