Az Oscar-díjas gyurmasztárok első egész estés kalandja. Zöldségek, apácapankrátorok és groteszk kisváros családbarát kiszerelésben. Sebaj Tóbiás sírna.
Ha gyurmafilm, akkor Sebaj Tóbiás. Az eszelős hangon óbégató fakóbarna gyurmagnóm a fakóbarna gyurmaházak közt, aki esernyővé, szemetessé vagy kutyaszarrá változott, ha a cselekmény úgy kívánta. Ráadásul mindezt egy általános iskolai rajzszakkör igényességével, és ez még csak nem is a rothadó szocializmus trehánysága volt, hanem tudatos koncepció: akkoriban ugyanis úgy hitték, hogy a gyerekek nem azért rajzolnak pont-pont-vesszőcske embereket, mert jobbat nem tudnak, hanem mert vonzódnak a minimalista absztrakcióhoz. Az oviban.
A késő Kádár-rendszer kifinomult kegyetlenségét jól jellemzi egyébként, hogy Sebaj Tóbiás a Szeszélyes évszakok csúcspontjaként tűnt fel a képernyőn. Főműsoridőben, hogy minél több embernek fájjon.
A dekadens nyugaton persze már ekkor is futotta színes gyurmára, aztán kicsivel később, a nyolcvanas évek végén jött Wallace és Gromit, akik ugyan gyurmából voltak, de nem nyúltak meg, vagy változtak tűzcsappá folyton egy-egy rossz poén kedvéért. A sajtimádó ezermester és megfontolt kutyája értelmetlen találmányokat fejlesztett, meg rejtélyeket oldott meg az angol rövidfilmsorozatban, amiért is 1990-ben Oscar-díjat érdemeltek, azóta pedig kaptak még egyet, a Királyi Filmművészeti Akadémia pedig már háromszor adta át nekik a Bafta-díjat.
Már régóta érett tehát, hogy a bögre- és egéralátét-bizniszben is jól teljesítő párost felkérjék egy egész estés, széles vásznú filmre, Hollywood fel is vásárolta az egész stúdiót az utolsó gyurmadarabig, de az angol animátorok mégis először a Csibefutamot készítették el, hogy azzal mérjék fel a nézői igényeket. A csirkefarmot a náci haláltáborok tónusaival megfestő családi gyurmavígjáték beváltotta a producerek várakozásait, így most elkészült a Wallace és Gromit és az elvetemült veteménylény, ami kilencvennégy perces, szélesvásznú és tele van óriási zöldségekkel, meg nyulakkal.
A képi világban az alkotók tartották magukat a régi kisfilmekhez: az aprólékosan kidolgozott, már-már élethű angol kisvárosban karikatúraszerűen groteszk figurák élik mindennapjaikat, ezúttal például kapálnak és dugványoznak, hogy az övék legyen az első díj a hétvégi, nagy zöldség- és takarmányversenyen. Persze van konfliktus is, most a magát a címszerepig küzdő elvetemült vetemlény személyében, akiről persze kiderül, hogy mégsem olyan elvetemült, ahogy az már csak egy mesében szokás.
Egyedül a felnőtteknek odalökött poénokra lehetne panaszkodni, olyan mintha ezeket utólag fércelték volna a kedves mesefilmhez cinikus, pókhasú és gonosz vigyorral szivarozó amerikai producerek. Persze a szombat délelőttüket feláldozó apukáknak is kell valamit adni, de miért pont iszapbirkózó apácákat, meg nemi szervekre hasonlító zöldségeket? Persze mindez csak egy-egy villanásra tűnik fel, akkor is családbarát kiszerelésben, így a Wallace és Gromit ezúttal is a megszokott minőség, csak háromszáz százalékkal nagyobb kiszerelésben. Hat éves kor alatt kötelező, afelett erősen ajánlott.
